A 2013-as MAdT szponzorai


Köszönjük a támogatást!
Vissza
Újra úton a Karaván
2010. március 19., 00:34
Március 24-e és 27-e között Zenta, Újvidék, Kishegyes, Szabadka, Csóka és Zombor az Irodalmi Karaván második felolvasókörútjának állomásai. A felolvasások és programok most a kolozsvári Korunk folyóirat köré szerveződnek.
Újra úton a Karaván
A lendvai Muratáj folyóirat köré tömörülő irodalmárok bemutatkozása után – amely egybefolyt a zEtna Irodalmi Fesztivállal múlt év decemberében – most a Korunk című, 1926-ban alapított kolozsvári székhelyű folyóirat munkatársai indulnak körútra, lábnyomaikkal – felolvasott szövegeikkel – kirajzolva a Kárpát-medencei Selyemutat. Balázs Imre József irodalomtörténész, kritikus, költő, a kiadvány főszerkesztője, Demény Péter író, költő, kritikus, a lap munkatársa ás Rigán Lóránd filozófus, tanulmányíró, a lap szerkesztője.

A folyóirat munkatársai hat felolvasómatinén, illetve -esten mutatkoznak majd be, amelyek közül három fellépés a szórványmagyarság által lakott térségben történik. A szabadkai bemutatkozás a Kosztolányi Dezső Irodalmi Napok elnevezésű rendezvénysorozathoz is kapcsolódik, amelynek idei témája a neves költő és író műveinek fordítása.

Az Oktatási és Kulturális Minisztérium Új tudás – műveltség mindenkinek programja a Vajdasági Magyar Művelődési Intézet szervezésében és a zentai Városi Könyvtár, az újvidéki Forum Könyvkiadó Intézet, a csókai Közművelődési Központ, a bácsfeketehegyi Feketics Művelődési Egyesület, a kishegyesi Népkönyvtár, a zombori Magyar Polgári Kaszinó és a Berta Ferenc Zsebszínház társszervezésében valósul meg.

Balázs Imre József
Újjáépült labirintus

Az újjáépített labirintus falai
pontosan ott húzódnak, ahol egykor,
tökéletes a rekonstrukció.
Súlyosak, penészesek és hidegek a falak,
ravaszak és sötétek a folyosók,
és egy-egy fordulón túl
hallani még a kimerült, tévelygő
építtetők hangját.

Demény Péter
Találkozás

Ha például kilépnék az erkélyről
egy délután, vagy inkább egy éjszaka,
gondolatban elbúcsúznék mindenkitől, akitől el kell búcsúznom,
akiket szerettem és akik szerettek,
szóval csak könnyedén kilépnék,
száguldanék lefelé,
már bánnám is, hogy ilyen hülyeséget csináltam,
és akkor hirtelen visszarántanál.
Vagy nem tudom,
csak úgy sorolom a lehetőségeket,
igazán annyi van,
például ha nemcsak azzal élhetnék, akit szeretek,
hanem azzal is, akibe szerelmes vagyok.
Vagy - megintcsak kapásból - ha délután megéreztem volna,
hogy estére nagyanyám meghal,
és rögtön hozzászaladok.
Vagy ha már nem érzem meg - tőled sem lehet lehetetlent kívánni ugyebár -,
akkor ne nyomasszon, hogy valamiért - de miért? - nem szaladtam azonnal oda.
Vagy - szintén csak úgy, eljátszogatva a gondolattal -,
ha atomháború törne ki,
mert sem egyik, sem másik nagyhatalom nem hagyná a magáét,
az egész emberiség elpusztulna,
nők, férfiak, öregek, gyerekek,
mind, egytől egyig,
és én életben maradnék.
Akkor, talán.
De addig?

Rigán Lóránd
Horror vacui

„A végtelen terek örök némasága rettegéssel tölt el” – írta mintegy három és fél évszázaddal ezelőtt Pascal a világirodalom (André Gide szerint) legszebb mondatában. És talán éppen eme döbbenet megfogalmazása volna az, amitől ő immár csalhatatlanul modernnek tekinthető. Hiszen még egy évszázaddal előtte, legkésőbb Kopernikuszig az emberiség tér- és időfelfogását az antik világkép öröksége gyanánt egy központi, kitüntetett hely, az emberi létezés szakrális toposza köré szerveződő megnyugtató zártság és transzcendens gyökerű rendezettség gondolata jellemezte. Egy olyasfajta véges, az isteni teremtés ujjlenyomatát is önmagán viselő, hierarchikusan rendezett kozmosznak a képe, amelyben az ember minden további nélkül összemérhető, arányos azzal a világgal, amelyben él, és közvetlenül otthon lehet annak szakrális terében.
Csakhogy a modernitással – akár szó szerint is – megmozdult lábunk alatt a talaj, hajdani otthonlétünk tere kikerült addigi középpontjából a végtelen űr egy tetszőleges helyére, ahol már nem feltétlenül van összemérhetőségünk azzal a világgal, amelyben egzisztálunk. Ahol megszűnik a szent terek nyugalma által is tagolt, már eleve értelmes, mert isteni eredetű rend. „Nem zuhanunk egyenesen előre? Vagy hátra vagy oldalt vagy minden irányba? Nem a végtelen semmiben bolyongunk? Nem érezzük az üres tér borzongató fuvallatát?” – visszhangozza a pascali rettenetet Nietzsche a maga rekviemében.
Nos, ez már valóban nem a régi, ésszerűen berendezett, isteni szépségű kozmosz, hanem egy hátborzongatóan üres univerzum, amelyben a készen kapott transzcendens értelem közvetlensége helyett az ember modern szituációja mint par excellence hermeneutikai szituáció körvonalazódik. Értelmet próbál adni az értelmüket vesztő, szakrális kontextusukból kihulló jelenségeknek, ám azok egyre újabbakért kiáltanak, miközben eltűnik a végső jelentés. Modern emberünknek saját élete és világa értelmét, létezésének szakrális támpontjait önmagának kell, mindvégig szorongva, önnön hiányaiból, egzisztenciális projektumaiból és hajdani vázlataiból építkezve visszafoglalnia.

Fotó: Oláh Gyárfás. Fotó forrása: pinkdama.egologo.transindex.ro