A 2013-as MAdT szponzorai


Köszönjük a támogatást!
Vissza
A mesterek szava. Szemelvények a valódi filmről/színházról
Szerző(k): Bicskei Zoltán
Műfaj: Művészettörténet
Megjelenési adatok: Zenta, 2010, Vajdasági Magyar Művelődési Intézet
A mesterek szava. Szemelvények a valódi filmről/színházról
Ha felütjük Bicskei Zoltán tejfehér, dísztelen könyvének fedelét, a szerkesztő személyes vallomása fogad bennünket. A XXI. századi értékvesztettség ingoványáról beszél, s a fiatal generációk mellett azoknak ajánlja válogatását, akik zavarodottságukban képtelenek fogódzót találni a művészetek eltűnésének (és eltüntetésének) korában. Hangja kiábrándult, de mégis bizakodó. Ez a tónus jellemző a két részre osztott gyűjtemény egészére. Film és színház siratása és dicshimnusza ez egyszerre a legnagyobbak tollából.
Talán nem túlzás, ha azt állítom, a Vajdasági Magyar Művelődési Intézet gondozásában 2010-ben megjelent kötet hiánypótló kiadvány. A régióban mindenképpen az. Bicskei a témában magyar nyelven publikált, és mára már jórészt beszerezhetetlen szakirodalmakból szemezget. Ám véletlenül sem száraz, unalmas modorban előadott tudományos fejtegetésekre kell gondolnunk. E kötet „társszerzői” nem tudósok, hanem kiváló, elismert művészek. Nevüket nem emésztette el a felejtés, hisz legyen szó akár egy, a XIV. századi Japánban élt színész-elmélkedőről vagy egy napjainkban is alkotó rendezőóriásról, örökre érvényeset, maradandót hoztak létre.
„A művészetek korunkban egytől-egyig hitelüket vesztik. [...] Sőt ma, amikor az emberi értékek is összekuszálódnak, semmibe vesznek, elkorcsosulnak, amikor szorongva és tétován latolgatjuk, mennyire szükséges egy-egy művészeti ág, mennyi az értéke egy-egy fajta szellemi tevékenységnek, valamennyi művészet közül alighanem a színház eszméje a legsebzettebb. [...]”
E sorokat Antonin Artaud, színpadi álmodó vetette papírra még 1926-ban, de talán akkor sem voltak annyira aktuálisak, mint ma. Ezért kutatja Bicskei a gyógyító formulát, s azt a mesterek szavában véli felfedezni. Általuk merül egyre mélyebbre (az olvasóval együtt) a tudat mindeddig ismeretlen világába. Nincs többé díszlet, nincs többé jelmez. A beszéd is csak hamis csacsogás. Mindössze ketten állnak egymással szemben az üres térben: a színész és a néző. Spirituálisan lemeztelenedve, pusztán emberi mivoltukban. Teszik ezt azért, hogy kölcsönösen keressék saját létük miértjeit, hogy mi tesz bennünket azzá, amik vagyunk. „Az anyagelvűség tévképzetében vergődő újkori lélek természetszerű végeredménye a pusztán hús-vér burkolatra fagyott bestiális ember. Pőre, kiszolgáltatott helyzete megdöbbentő. A lélek és a szellem összefüggéseiről már nem tudunk semmit.” – írja Bicskei egy helyen.
Médiumok vallanak gyönyörű látomásaikról, és mutatnak rá koruk, korunk fogyatékosságaira. A szerkesztő e vallomások közé illeszti saját gondolatait. Elemez, párhuzamokat von, nyugtáz. Bevezetői tökéletesen szervesülnek a kötet testével, így alkotva logikailag tökéletes egészet. Két művészeti ág, egyetlen, közös szellemiség.
És valóban, a film sem kerülhette el sorsát, ám esetében mégsem beszélhetünk hagyományos értelemben vett eltűnésről. A mozi iparággá lett. Gazdasági tevékenységgé. Egymás után kerülnek le a gyártósorról a tömegtermelés fércművei. Hol van már a némafilmek líraisága, néma zeneisége? Hol vannak a fényből komponált időszobrok? Tarkovszkij halott, és a valamire érdemes szerzők is csak akkor szállnak fel a Hollywoodba tartó buszra, ha már zsebükben van a jegy a visszaútra is.
Üres, anyagias világ ez, de mégsem reménytelen. A színház és a film eszméje haldoklik ugyan, de ahogy Orson Welles, úgy magam sem hiszem, hogy sokáig tudna halott maradni. „Akárcsak az évszakoknak, megvan ennek a folyamatnak is a nyara, ősze, tele.” A tél után pedig mindig eljön egy a tisztító, új tavasz. Ki tudja, talán Bicskei Zoltán könyve felrepeszt néhány rügyet.
Oláh Tamás