A 2013-as MAdT szponzorai


Köszönjük a támogatást!
Vissza
Világsarok non-stop
Szerző(k): Balázs Attila
Műfaj: Művelődéstörténet
Megjelenési adatok: Zenta, 2006, zEtna
Világsarok non-stop
Nyúlfogú, kacarászó mondatok
Az egykori újvidéki folyóirat, az Új Symposion-származású Balázs Attila Világsarok non-stop című könyve a vajdasági zEtna kiadónál jelent meg. Hosszú évek után a szerző újra exotthoni kiadót választott. Csak most nem az újvidéki Forum, hanem egy zentai kiadó adta ki a könyvét. A zEtnáról még azt is tudni kell, hogy nem pusztán könyvkiadással, hanem internetes folyóirat-szerkesztéssel (www.zetna.org.yu), párhuzamos nyelvű irodalmi tevékenységgel is foglalkozik. A mostani vajdasági irodalmi folyóirat-kínálat egyik reprezentáns fórumává nőtte ki magát. A „digitális vulkán” 1999-től létezik, Beszédes István főszerkeszti, többek között a már nem is annyira fiatal, de azért továbbra sem öreg, ám annál inkább tehetséges Danyi Zoltán költő és prózaíró segédletével. Legutóbbi nagy dobásaik közé tartozik a Toldi Éva szerkesztésében megjelent, Koncz István összegyűjtött költeményeit bemutató kötet, illetve Tolnai Ottó legújabb versáramlata, Ómama egy rotterdami gengszterfilmben címmel, valamint Fenyvesi Ottó Halott vajdaságiakat olvasva című verses „enciklopédiájának” első része.
Balázs az 1983-ban szétvert Sziveri-féle Symposion-nemzedék prózistája, a kilencvenes években Újvidékről áttelepült Magyarországra, a saját szavaival: „Emigráltam az anyaországba, vagy hogyan. (?)” (5.) Első könyve, az 1979-es Cuniculus kapcsán a korabeli kritika a vajdasági Esterházyt vélte felfedezni benne. Ugyanakkor a félreértések elkerülése végett máris idebiggyeszteném, hogy a két szerző között óriási a különbség. Hogy mik ezek? A legjobb, ha az olvasó maga győződik meg erről, ha ideje, kedve engedi, utánanéz egy-két Balázs Attila műnek, s a maga manipulálhatatlan ítéletében bízva leszűri a szűrnivalót. Mert most itt nem az egész életműnél, hanem pusztán annak mikrokozmikus részénél, a Világsarok non-stopnál fogunk röviden elidőzni.
Már a könyv címe kapcsolatot teremt az eddigi Balázs-művekkel, a lezárhatatlan regényfolyam gondolatával, a non-finito poétikával. Pontosabban a cím a mesélés végtelen mivoltára hívja fel a figyelmet, s a könyvben olvasható írásokat is ebből a szempontból kell megközelíteni. Függetlenül attól, hogy kritikát, könyvismertetőt, esszét, interjút, publicisztikai írást, kiállítás-megnyitót, laudációt olvasunk, mindet áthatja a beszélyeket ezáltal egységes hangon megszólaltató, kifogyhatatlannak tűnő mesélőkedv. Innen nézve a könyv legtöbb írása tartalmaz egy-egy történetfoszlányt, egy-egy töredéket az elrejtőzött (és nem megszűnt) Nagy Elbeszélésből. Emellett az írásokat összeköti néhány ismétlődő motívum is. Ilyen pl. az egykori Jugoszlávia szétesése, az Új Symposion világa, a nosztalgikusan melankolikus hang, másfelől a rendkívül finom humorérzék, az irónia. Egyszóval mindaz, ami kell ahhoz, hogy egy könyv ne csak cuppogjon a múltban, és nevetése mégsem váljon a semmitmondást kitupírozó, felszínes hahotává. Legtöbbször nagyszerű stílusparódiákat olvashatunk az írásokban. Ezzel összefüggésben egy helyütt azt találjuk, hogy: „Egyébként is óvakodjunk a »szögletes«, tudós mondatoktól!” (135.) Ezzel szembeállíthatjuk Balázs nyúlfogú, kacarászó mondatait. Miután mondatai éles nyúlfogakkal beleharaptak a témába, a jóllakás után nagy kacagást hallani. Mert fütyiszt mutatnak a tudományos apparátussal közeledő vadász-olvasónak. A Világsarok… írásai többnyire alkalmi jellegűek, nem kell elvárni tőlük, hogy tudományos igényű meglátásokkal, elméletgyártással szolgáljanak. Ugyanakkor ez mégsem teszi őket komolytalanná. Mert nem a boncolgató, vizsgáló beszédmódhoz, hanem a játékos, mesélőkedvű írásokhoz kell őket viszonyítani. S mint ilyenek, megállják a helyüket. Ám nemcsak mókamikis hangvételű szövegeket találunk itt, pl. a Burroughs regényeiről szóló hosszabb esszé a tudományosság problémaérzékenységével íródott. És emellett sokszor olvasni találó, továbbgondolásra érdemes meglátásokat. Főleg Borgesről, Danilo Kišről, Ivo Andrićról, a regényírásról vagy a multikulturális tapasztalatról találhatunk érzékeny észrevételeket (kiemelve a török–szerb–magyar irodalmi és kulturális kapcsolatformákról írott szöveget). S mindezt könnyedén, görcsös fontoskodás nélkül. Ezért ezt a könyvet leginkább nyáron ajánlatos elővenni, a tengerparton, amikor a hőgutás forróság miatt depressziósoknak és nem depressziósoknak egyaránt nincs kedve ebédelni (a könyv leggyakrabban használt olvasókategóriái). S nem kell azonnal felfalni, egy kis harapás itt, majd ott, időnként egy gondolat erejéig megállni, csócsálni a falatot, majd tovább rágcsálni.
Tematikailag nagyon színes a Világsarok… Az irodalomtól kezdve a képzőművészeten, filmen, színházon, Aleš Debeljakkal, Slavomir Mrożekkel, Eörsi Istvánnal, Gion Nándorral készült interjún át egészen Uhrin Benedekig és jazzig sok minden megtalálható a világnak ebben a nem is oly kicsi sarkában. Az írások öt fejezetre oszlanak, s az imént említett tematikai egységek szerint sorakoznak. A széles körű érdeklődést mutatja az is, hogy nem pusztán magyar irodalmi könyvek rövid recenzióit olvashatjuk itt, hanem világirodalmi jelenségekről is tudósítást kapunk. Ami az elsősorban kortárs magyar irodalmi munkákra figyelő magyar folyóirat-kultúrában ritka jelenség. Ezért mielőtt még egy szaftos pornóra vagy vérzamatos horrorra utaló könyvborító láttán azonnal a könyvesboltba törnénk, lapozzuk fel Balázs Attila könyvét, mert ha szándéka szerint nem is oly aprólékosan, de élvezetesen mutatja be és véleményezi az évente megjelenő irodalmi termést. Gyakran önironikusan fűszerezi a bemutatandót, mint pl. amikor a kortárs indiai íróról, a Sudhir Kakar regényéről szól: „Nincs különösebb jelentősége e mellékágnak, bár nagyon szép leírásokat tartalmaz a régi karavánok útjairól, és ha másért nem, hát ezért érdemes elolvasni ezt az egyébként sokkal szövevényesebb könyvet, amelyet a maga jószerencséje megmenteni látszik attól, hogy elmeséljem.” (251.) Azoknak pedig, akik már ismerik valamennyire Balázs Attila írásait és ellenállhatatlan vágyat éreznek egy vele kapcsolatos disszertáció megírására, a Világsarok… többek között azért is lehet izgalmas, mert megvizsgálhatják, kikkel foglalkozott a vajdasági szerző, milyen szempontokra figyelt föl, ezek miként függnek össze a saját prózaírói világával stb. A filológusok azonban joggal moroghatnak, mert a szerkesztők nem tartották annyira fontosnak az írások eredeti megjelenési helyének pontos feltüntetését. Egy ilyen gyűjteményes kiadvány kapcsán ez kívánatos apróság.
Összegezve: ezt a könyvet ugyanolyan lazán olvassuk, amilyen könnyedén írta némely írását a szerző. Balázs-rajongóknak jó szórakozást fog jelenteni. Az újoncoknak az ízlelgetést ajánlanám, esetleg kezdjék a My country and the kalapács című nyitóírással vagy a Tsudabogár and tsudabogárral. És ne hagyják ki a kötet végén olvasható interjút, amely felfogható az egész kötetre adott reflexióként is. A szerző válaszai itt a legsportosabb formájukban mutatkoznak. Azt hiszem e könyvet Paul de Man − ha nem távozott volna el az örök vadászmezőkre vitatkozni a Manituval − büszkén idézgetné, végre találna egy olyan „szöveget”, amely kiválóan példázza az „olvasás allegóriáját”. Merthogy a Világsarok… az olvasás és mindennemű más befogadás módozatairól is szól. Vagyis arról, ami minden kíváncsi és lelkes olvasójára vár.
Orcsik Roland