A 2013-as MAdT szponzorai


Köszönjük a támogatást!
Vissza
Vágyak gyűjteménye
Szerző(k): Balázs Attila
Vágyak gyűjteménye

A bécsi egyetem neoavantgárd kurzusán egyik csoporttársam a minap elmesélte a következő „városi legendát”: épp az egyik metrómegállóhoz sietett, amikor feltűnt neki egy bőrövbe (a szoknya erős túlzás) és testhez simuló bőrkabátba öltözött, harmincöt és negyven év közötti nő, aki ezüstösen csillogó láncon vezette élete párját, egy nálánál valamivel idősebb, sötét bajszú, bőrruhás és bőrsapkás férfit. Állítása szerint bécsi lakosok, sokszor lehet őket látni, szinte hozzátartoznak a városképhez. Az emberek ugyan megnézik őket, de senki sem botránkozik meg rajtuk. Ahogy elbeszélgettünk a dologról, az álláspontok ugyan nem egyeztek meg teljesen, de abban egyetértettünk, nincs is ebben semmi rossz. Nézetünk szerint itt nem a szabadsághoz, az önkifejezéshez való jogról, vagy a másik oldalon a közszemérem megsértéséről, esetleg polgárpukkasztásról van szó, hanem a vágy egyfajta – ha nem is túlságosan mindennapos – kifejeződéséről, amelyhez a két félen kívül senkinek semmi köze.
Hogy miért meséltem el ezt az esetet? Véleményem szerint a fenti történet a maga módján beleillik abba a – jobb szavat nem találok – vágy-paradigmarendszerbe, amely Balázs Attila Vágyak gyűjteménye című könyvében számos példán keresztül tárul az olvasó elé. A történet szereplői kielégületlen, az öröm után koslató, gyönyört adó nők (és férfiak), valamint a gyönyört megtapasztaló, de annak elvesztésével még szegényebbé, még üresebbé váló férfiak (és nők). A hősök rabok, csillapíthatatlan vágyak foglyai, ez vakká és süketté teszi őket, nem látnak kiutat szenvedélyükből – lett légyen az testi vagy „pusztán” lelki eredetű. „A vágynak, az erotikus képzeteknek az emberben való feltűnésétől a szexualitásban való elmerülésig vezet az írások íve” – ahogy azt a kötet szerkesztője találóan meghatározta.
A szövegek egy része a görög mitológia – a Szerelem, szerelem diákja-orvosa megfogalmazásában a „Könyvek könyve” – témájából táplálkozik. Aphrodité, nimfák, vágyaikat legyűrni nem tudó istenek, egyes helyeken a szerelem magasztos múzsájaként ható nők önnön kicsinyességükkel folytatott viaskodása és bukása jelenik meg a szemünk előtt. Majd ugyanezen dolgok tükörképe játszódik le a többi szereplővel is, hasonló eredménnyel. Hogyan is lehetne elvárni az ember fiától, hogy erkölcsösen, magán uralkodva viselkedjen, ha erre a példaként eléállított mitológiai alakok sem voltak képesek? Miért tudná egy szerelmes diák jobban kezelni a vágy igába hajtó súlyát Héphaisztosznál? Nem gondolom, hogy a vágyak, az erotika és a szexualitás körüli dolgokat le lehet egyszerűsíteni jó és rossz, vagyis két egymástól elkülönülő, elkülöníthető fogalom harcára – a szerepek változnak, szerető kedvesből idegen válhat, áldozatból bűnös, hűségesből csapongó, életadó múzsából gaz veszejtő. A határok képlékenyek, könnyű átcsúszni egyik állapotból a másikba. Talán ebben felfigyelhetünk egy intésre, egy jelre, amit meg kell hallanunk a szövegekből – még ha kicsi is a valószínűsége, hogy lánccal a nyakunkban végezzük valamelyik metrómegállóban. Viszont tanulságos lehet az újkori „Pénelopé” esete, akit ifjúkora óta tanárnőjéhez fülledt testi vággyal vonzódó „Odüsszeusza” in flagrani „rajtakap” egy idegen emberen. Az egység darabokra törik, a hűség szobraként számon tartott asszony életével együtt elveszti az őt körülölelő pátoszt, a – különben nem kevésbé csapodár – „leleményesből” pedig bosszúvágytól hajtott gyilkos lesz, emellett vágyának tárgya is nyomtalanul elvész az életéből. A hétköznapok figurái, a szerelmét elszalasztó korosodó ezermester, a „gyönyör ügynöke”, a pincérnő, egy ereje teljében levő néger szerető, a korral dacoló frissen megözvegyült nő, az alamuszi kéményburkoló, a féltékeny szerető és egy, az érzéseit szakadék fölött kifeszített kötélen leíró amerikai légtornász is a vágyak csapdájában találja magát.
Számomra talán a legkedvesebb élmény az volt, hogy bármennyire is életbevágó, súlyos témát boncolgat az adott írás, a humorban való feloldódás nem marad el. A teljesség igénye nélkül példaként említhetjük Nő-vér, Fi-vér című tudományos alapossággal megírt álesszét, melyben Napóleon nemi öröm börtönében szenvedő húgáról, valamint a vele rokon lélek angol világfiról hallhatunk. Mindketten a szexualitás már-már a perverzitást súroló határmezsgyéjére sodródnak, táptalajt szolgáltatva ezzel a pszichológusoknak problémájuk mibenlétének megfejtésére, valamint a nemi gerjedelem kóros eseteinek kezelésére. „Pszichikailag abnormis férfi, 31 éves, állatkínzó, hazug, betegesen fokozott libidó, delirium tremensben megbetegedett, a büntetőtörvénykönyvvel többször összetűzésbe került hamisításért, csalásért és tolvajlásért, végül kiskorúakkal elkövetett erkölcstelen cselekvés miatt megfigyelés céljából a menhelyre került. Miután a szatiriázis nem akart javulni, maga kérte a herélést, melyet az érdekeltek beleegyezésével végre is hajtottak rajta. A szatiriázis eltűnt és szexuális vétket többé nem követett el, de be kell vallani, hogy újból lopott.” A Fatökű Dulics és 7 gyermeke című novellában alpári falfirka (valamint a fordító teljes kiszolgáltatottsága) hordoz humoros töltetet: „Zabranjeno naslanjati si se na vrata (ezt fordítsd le, barátocskám!).” A Barámpipi, angyalhajjal című írásban az árufeltötlő levelében szerelme és a frissen érkezett, leárazott fenyőfa mellett maximális diszkréciójáról is értesíti vágyott asszonyát: „Drága hölgyem! Ez tényleg egy szomorú félreértés, bármikor tanúskodhatom. Ön tényleg nem akart dupla konnektort lopni a tescóban.” Komédiába illő jelenet az is, amikor A negyvenes lábú pincérnő című novellában Angelo C., a küldetéstudatos örömszerző ügynök a kéj fokozásának szolgálatába állítja a technika legújabb vívmányait, ám erőfeszítése – Karinthy-parafrázissal élve – „mintha megrekedt volna a félúton”.
A szerző írói teljesítményét jól példázza a kötetben előforduló beszédmódok változatossága: hol Proust hangján szólal meg, hol levélregény-paródiával fordul az olvasó felé, lendületes, magával ragadó prózaverse szavalásra született, de mint ahogy a fentiekben már említettem, az áltudományos írásra is jó példát szolgáltat, valamint a Szerelem, szerelem című kisregény már-már az önéletírás határmezsgyéjét súrolja (de sosem éri el azt, lásd Lejeune önéletírói paktumát). Mint látható, a szövegegyüttes darabjai a sokszínűséget példázzák, de a szerkesztői válogatásnak köszönhetően minden írásban megtaláljuk a kapcsolódást biztosító pontot, amely megalapozza a mű gyűjteményes és tematikus voltát.
A szerelem, a vágy, az erotika, a pornográfia (a könyv alapján folytathatnám a felsorolást, de nem teszem) témája kimeríthetetlen, nem lehet utána kitenni a pontot. Balázs Attila se próbálkozott ilyesmivel, nem egészet szeretett volna megjeleníteni, csupán szeleteket rajzolt fel könyve lapjaira, megmutatva azokat a mélységeket és magasságokat, ahova emberi mivoltunk segedelmével és megfelelő inspiráció hatására juthatunk. A kötetet végigolvasva arra a következtetésre jutottam, hogy bevezető történetem tündérmese a Vágyak gyűjteménye egyes részei mellett. Sok olyan dolog van égen és földön, amely az ösztönök uralma alá tartozik, amelyet irányítani nem, esetleg csak kordában tartani tudunk, nos, ezek jól felszerelt példatárát találhatjuk a műben. Ahelyett, hogy a művet nem olvasók épülésére lerántanám a leplet a szakállas Aphrodité fogalmának mibenlétéről, inkább pontot teszek az írás végére, ezzel is olvasásra buzdítva az érdeklődőket. Az ő elrettentésük céljából közlöm, Balázs Attila könyvét ugyan végigolvashatják, a vágyak gyűjteményét azonban nem, ugyanis azt „ember nem zárhatja le”.

Patócs László

(A könyv a budapesti Palatinus Kiadó gondozásában jelent meg 2005-ben.)