A 2013-as MAdT szponzorai


Köszönjük a támogatást!
Vissza
Gondolatok egy készülő könyvről
Gondolatok egy készülő könyvről Tea
De kétségei vannak. Legyenek is, gondolom, miközben nyugtatom és dicsérő hangnemmel alkalmazkodom a közelebb férkőzés lehetőségeihez. Kitekerem magamban a mondatok nyakát, azon gondolkodom, ki mit mondott, például a kétkedésről, hogy beidézzem, hogy megmentsen a semmitmondás présérzésétől. Emlékképek, családi mozgásterek, érintések és azok elmaradása, a megtörténtek és a vágyak összecsomózása... akár zsinórral, mint egy dobozt, amiből minden költözés alkalmával kimarad valami, dolgok le- és elmaradnak, más dolgok válnak majd fontossá, fontosabbá, ugyanúgy szerethetővé, a fontos dolgoknak meg nem kell doboz, azok úgysem hullanak ki belőled, azoknak te vagy a könyv, belőled lesz a könyv. Akár a hónap könyve a VMMI virtuális terében. De valahogy Truffaut is beköszön a Fahrenheit 451-en keresztül meg a könyv fogalma lángot fog, és ha már beszivárog egy francia név, akkor Párizs sem maradhat szótlanul, fehérségéből teleírható felület képződik, versnek, érzelmeknek, életnek, szerelemnek. Ahogyan olvasol egy várost, ahogyan a befogadásból szöveg lesz és könyv, ami még mielőtt létezne – már van. Minden pillanata az elmúló jelenben. Adria és Párizs, az élhető élet, vagy annak a lehetősége, ami meg már ugyanaz, mint a könyv formálódásának lehetősége, a könyv mint doboz. Mi közöm van nekem mindehhez? Olvasni tanulni és tudni kell, egy könyv befogadására készülni, még mielőtt tudomást szereznénk róla, mielőtt megérintene, még mielőtt végképp nem hagyna minket hidegen, tanulni kell az érintéseket, tanulni figyelmet, és tudni azt is, mikor fordítsunk hátat önmagunk előrefurakodásának, hogy végre a hallgatásban és a csendben a másik hangján keresztül meghalljuk sajátunkat is, hogy végre ne szembe álljunk, hanem valami, valaki mellé.
Napokig egy még (nyomtatásban) nem létező könyv befogadásának lehetőségét kerestem a közelebb férkőzés árnyalatainak vonalán, a megélés robbanásait, amikor egészen a te.avíz ottfelejtett párolgásátától a tengervíz szádba szökő sósságáig minden egyetlen repedésen keresztül szökik egyetlen összerándult pillanatba. De nem volt rá képes a kimondhatatlan titkolódzás, a képzelődés szörnyű spirálörvénye, amely szétfolyt, kiömlött festékként terjedt a pillanatok felszínén, és amely összetapasztotta, nem hagyta lélegzethez jutni azt, aminek a bőrünket simogatás helyett fel kellett volna karcolnia.
És ezzel akár be is fejezhetné a mondat végleg önmagát, a pont odakerülne, lezárná az értelem minden játékát, hogy a megbénult nappalok, a rejtőzködéssel jelölt várás, a kezek remegése, az erek hangtalan, láthatatlan mozgása ne érintse többet azt a jóleső kétségbeesett szédülést. A feketét ne hozza ki a pincérnő valami szerb národnyákkal kísérve.
Már régóta nem az a semmitevés, mint azelőtt volt, körbefordult, és újra megérintette a remegés csendjét. Azét a finoman ívelő összerándulásét, amely – dehogynem a történetből indul ki minduntalan – mindig keresi a szavakat, és még mindig nem hiszi el, hogy már rég nincs szükség rájuk. Mert a történetek anélkül is megteremtődnek, hogy te megszólalnál, piros lesz az alma (vagy éppen zöld), majd azt vesszük meg, amihez épp kedvünk lesz. És te közben hevesen beszélsz arról a pár év előtt írt néhány verssorról, amiben egy eldugott udvarban jártunk, hogy megegyük az elcsent almákat. És persze nem kellett volna elbújni csak úgy heccből, mégis jólesett, és persze már az almáért is kifizethettük volna azt a pár dinárt, vagy a néni szépen mosolyogva nekünk adta volna viszontmosolyunkért, mert tetszett volna, neki, ahogyan a reggeli első sugarak átszínezik a tincseidet, mert az ő fiatal bolondságára emlékeztették volna, de épp azért, csak azért megtartjuk magunknak a történeteket, és elfutunk mindig a valóság elől. Igen, azért is, mert mi lenne, ha mégsem, ha nem lenne első arcmelegítő napáldás. Tudom, azt mondanád, sebaj, hanyatt fekve néznénk a formákat, hogyan szólítják le egymást, hogy összeolvadva lassan tűnjenek el, helyet adva újra a kéknek.
És én örömmel hallgatnám, a néhány évvel ezelőtt írt soraidról szóló eszmefuttatásodat, és nagyokat hallgatnék, mert tudnád, hogy belül én is ugyanannyit mondok.
 Sirbik Attila