A 2013-as MAdT szponzorai


Köszönjük a támogatást!
Vissza
Maxim. Rövidpróza
Szerző(k): Barlog Károly
Sorozat: Híd Könyvtár
Műfaj: Novella, elbeszélés
Megjelenési adatok: Újvidék–Budapest, 2012, Forum–JAK–PRAE.HU
Maxim. Rövidpróza Kormányteremtésben

Rendkívül összetett, néha megválaszolhatatlan kérdés, hogy egy könyvben hány arcot és hangot vonultat fel az író. Barlog Károly kötetében „mindenből a Maximumot” adja. Szerzőnk a „Nyakig a posztban feszt”-elve alapján éli meg és használja ki a posztmodern irodalom adta lehetőségeket. Többszintű intertextuális játékot űz: néhol utal, másutt átír, már-már szlogenként funkcionáló mondatokat idéz, népszerű szerzőket, címeket, szereplőket lajstromoz. A szerző a Maximban nyelvi megformálás terén is heterogenitásra törekszik, kihasználja az „egész posztmodern trutyit”, hisz az archaizálástól a köznyelven át a szlengig számos stílusréteget bevon. A kötetben szereplő fotómanipulációk is híven tükrözik a szerző eme szándékát: olykor talányosak, máskor könnyen megfejthetők, és rendkívüli módon illeszkednek a szövegvilághoz. Kovács Istenke teremette egység, avagy égi harmónia ez a javából.

A Maxim rövidprózák gyűjteménye, négy ciklus alkotja, melyek tematikus-motivikus szempontból annyira különülnek el egymástól, amennyire egységet is képeznek. A ciklusokra való tagolás is tükrözi a fő szövegszervező elvet, az alkotás, a megalkotás, a teremtés szándékát. A könyv fikcióként és naplóként, vallomásként is olvasható, hiszen felvonultatja a szerző-elbeszélő életének legmeghatározóbb eseményeit: otthon, család, háború, egyetemi évek, nagy hatású olvasmányok, új élet egy új országban. A szövegekbe szinte beleivódnak vajdasági kisebbségi lét motívumai, momentumai: hogy milyen egy kulturálisan és nyelvileg heterogén térségben felnőni, szavakat kölcsönözni, átvenni, meghonosítani az anyanyelvben, vagy éppen cigarettát csempészni a határon.

Maxim, avagy egy pojáta vallomásai című fejezet ad leginkább teret az írói önreflexiónak, amely ha rejtetten is, de a kötet valamennyi szövegében tetten érhető. A ciklus darabjai hitvallások az írói hivatásról: olvashatunk a posztmodern írásművészet lényegéről, hogy „minden kikezdhető, a törmelékekből bármi más felépíthető”, a plágium létjogosultságáról, a hősformálás nehézségeiről. Maxim alakja kapcsán felmerül a kérdés, hogy ki is valójában ez a pojáta. Némileg Esti Kornél-szerű figura, akiről nehéz eldönteni, hogy vajon a szerző alteregója, egy alakmás, a jobbik, bölcsebbik én, esetleg a fikció szintjén valós hős, akitől először hallhatjuk azokat a filozofikus gondolatokat, melyek az írás mint „négermunka” mibenlétét boncolgatják.

A kötet második ciklusát, a Kártyanovellák címűt a nagyanya emlékének szenteli a szerző, és a gyerekkor ízeivel fűszerezett szövegek alkotják. Hangsúlyozott a családban, a kis közösségben való történetmesélés jelentősége, így a történetek keletkezése, a megteremtésük mikéntje gyakran kerül központi szerepbe. Rövidtörténet és anekdota határán egyensúlyozó magánérdekű írások ezek, a mérleg nyelve pedig történetenként más-más oldalra billen. A kártya az elbeszélő múltjában fontos szerepet töltött be, mely a madeleine-hez hasonlóan emlékeket idéz fel az elbeszélőben. Az Elesett harcosok utca a boldog gyermekkor, de egyúttal a felnőtté válás színhelye is, ahol a narrátor kénytelen szembesülni az elmúlással, a háborúval, azzal, hogy az ember esetenként még az anyanyelvével is „csehül áll”, ennek ellenére „kiköltözik Magyarba”.

A Kártyanovellák utolsó történetében jelenik meg először a még csak becéző képzővel ellátott mindenható neve bevezetve ezzel a következő fejezetet, a Kovács Istenke álmodik címűt. Istenes történetek ezek, tele bibliai utalásokkal, mégis elsősorban a humor, az irónia és a provokatív szándék dominál bennük. Kovács Istenke sokoldalú figura – ő a „Kovácsok legistenebbike, s istenek legkovácsabbika”, azaz a legemberibb Isten és a legistenibb ember egy személyben. Ahogyan hősük, az Istenke-történetek is Janus-arcúak: Maxim kiléte sem tisztázott, Istenke estében is hol emberi, hol isteni mivolta kerül előtérbe. Ez a két tulajdonság legtöbbször mégis egymástól elválaszthatatlanul egybejátszik, hiszen amikor egy-egy teremtményt elhibáz, így kiált: „A picsába, pardon, ezer kartács!”. A világ létrehozásáról szóló számos történet analóg vonásokat mutat azzal a folyamattal, ahogyan az író teremti meg szövegét. Kovács Istenke egyidejűleg ember, Isten, kisisten, akit a „nagy Kovács” a földre küldött, és talán maga az Író, aki történetté kovácsolja össze a szavakat.

A Domonkos-idézettel („Mi meghalni mindnyájan úgyis téves csatatéren”) fémjelzett negyedik ciklus egyaránt asszociál a vajdasági magyar irodalomra, az emigránslétre, de a marginális helyzetre, a fokozatos nyelvvesztésre is. Az itt élő etnikumok kultúrájának és nyelvének mixtúrája biztosítja azt az alapanyagot, amelyből Barlog Károly építkezik. Városnovellák ezek, melyekben ismét a múlt nosztalgikus visszaálmodása kerül előtérbe. A nosztalgia nem csupán az elbeszélő sajátja – a szereplők ábrándos visszaemlékezései is teret kapnak a történetekben, melynek következtében hangütésük az eddigiektől eltérően szomorkássá, melankolikussá válik. A fejezet a hiány köré szerveződik – széljegyzetek ezek az emlékezésről, a boldog múlt utáni vágyról, mindarról, amit soha többé nem lehet újraélni. Újvidék emblematikus színhelyei és terei jelennek meg elsőként, majd budapesti vizeken hajózunk tovább. Hogy mennyire fontosak az emlékek, mennyire fontosak az életterek – legyenek azok szobák vagy utcák, városrészek, netán egész városok –, mindez ebből a fejezetből derül ki.
Fehér Dorottya