A 2013-as MAdT szponzorai


Köszönjük a támogatást!
Vissza
Szép kis történetek. Elbeszélések
Szerző(k): Balázs Attila
Sorozat: Vulkáni Helikon
Műfaj: Novella, elbeszélés
Megjelenési adatok: Zenta, 2014, zEtna
Szép kis történetek. Elbeszélések
Mégis mi az a csirkeágyú?

Szép kis történetek. Balázs Attila könyvének címéből egyfajta önértelmezést, öniróniát hall ki az olvasó. A huszonkilenc elbeszélés pedig valamilyen válaszféle, kísérlet, melyet például olyan kérdésekre lehetne adni, hogy a történelem és az egyéni élettörténet hogyan találkoznak. Hogyan mosódik össze és oldódik fel egymásban e két fogalom- és jelenségkör? A történelem működhet-e nélkülünk, és ha nem, tisztában vagyunk-e saját felelősségünkkel? Egyáltalán: fogalmaink, szavaink és a mesélés, történetmondás mint közösségi esemény mennyit érnek ma? Miről lehet mesélni, ha nem éppen arról, ami velünk és olykor általunk történt, illetve történik? Komolynak tűnő kérdések egy első ránézésre kifejezetten komikus, sőt – szabad történelemszemlélete miatt – vagány elbeszéléskötet kapcsán. Egy üzenet azonban egészen világos: mesélni kell, mesélni muszáj.

Az ember természeténél fogva válaszokra vágyik, magyarázatot keres. Fikció és valóság ugyanannak az éremnek a két oldala, értelmüket egymással való viszonyukban nyerik el. A Szép kis történetekben ez a fikció–valóság érem a saját tengelye körül sebesen pörög. Az olvasó felé egyszer az egyik, aztán a másik oldal képe villan meg.

Elképesztően nagy a változatosság, ami a történetek szereplőit, a megjelenített korokat, helyszíneket és a cselekményvezetést illeti. Széttartó, decentralizált tapasztalatok olvasztótégelye az elbeszéléskötet. Tanulságos, de nyugtalanító melankólia és nosztalgia húzódik meg a könnyed, magabiztos stílus mögött.

Az elbeszélések fordulatosak, sőt az abszurd mint jelző sem tűnik túlzásnak jellemzésükkor. Sokszor annyira váratlan eseménysorral találja szembe magát az olvasó, ami már-már hasonlít arra, amit – jobb híján – hétköznapi valóságnak nevezünk. Annyira elképzelhetetlen, hogy akár igaz is lehet. Például a Dabasról az Egyesült Államokba emigrált, delfinidomárrá lett Gregory Pack története, aki e vízi emlősökkel közelebbi testi kapcsolatba (is) kerül; a Budapesten mesélőtehetségét csillogtató afrikai Pista Magombe esete, aki nyomtalanul eltűnik egy kocsmából, majd a televízióban bukkan fel újra – de holtan; az elbeszélés a Beatles együttesről, amelynek tagjai egy tengeralattjáróval (Yellow Submarine) megérkeznek Újvidékre, míg végül koncertet adnak a péterváradi várban – ezt a kivonatos felsorolást hosszú-hosszú bekezdéseken keresztül folytathatnánk. Mintha egy posztmodern, kortárs Rejtő szövögetné különös történeteit.

Ami lényeges, ami fontos, az a kimondás, a kifejezés. A nyelv íze. Mintha a legtöbb, amit az író tehetne, hogy megpróbálja értelmezni, leltárba venni a világot (a világát), ahogyan az feltárul. Szembesülni és nem elfordulni. Szemügyre venni az élet különféle, felkapott és ódivatú eszméktől áthatott, olykor zavaros, és majdnem mindig tragikomikus forgatagát.

Rendet lehet-e tenni a fejekben és a világban (vagy melyikben előbb)? Mennyit és min változtat maga a kimondás? A dolgokra hatunk történeteink által vagy inkább egymásra? És végül: ki válaszolhatná meg mindezeket a kérdéseket?

De nem csak kérdések maradtak a kötet elolvasása után, még akkor sem, ha a kérdezés könnyebben vállaható, kockázatmentesebb megnyilatkozás, mint egy-egy, a véglegesség benyomását keltő állítás.
A legtöbb, amit tehetünk, hogy egymás történeteit meghallgatjuk. A sajátunkat elmeséljük, másokét befogadjuk. Mesélünk egymásnak. Néha szavakkal, néha azok nélkül. Talán valaki, például az olvasó, többet tud kezdeni a történeteinkkel, mint mi a sajátunkkal.
Döme Szabolcs