A 2013-as MAdT szponzorai


Köszönjük a támogatást!
Vissza
Szeptember 21. – Magyar dráma napja
A Magyar Írók Szövetségének kezdeményezésére 1984-től minden évben szeptember 21-én ünneplik a magyar dráma napját Madách Imre Az ember tragédiája című drámája ősbemutatója napjának tiszteletére. Célja: felhívni a figyelmet a magyar drámai irodalom értékeinek jobb megismertetésére, és az írók ösztönzése újabb alkotások létrehozására.
 
Az ember tragédiájáról, melyhez e nap is kapcsolódik

Vannak alkotások, melyeknek természetéből adódik, hogy idővel nyersanyagként viselkednek, ezért újra és újra értelmezni kell őket. Ilyen Madách korszakalkotó műve, Az ember tragédiája is, melynek ősbemutatóját 1883. szeptember 21-én tartották Budapesten. Bő száz esztendővel később, 1984-ben, egy jubiláris előadással egybekötve, szeptember 21-ét a magyar dráma napjává kiáltották ki. Méltóbb dátumot nem is igen találhattak volna a megemlékezésre. Mégis, önsorshordozó ténynek tűnhet, hogy az ősbemutató óta eltelt idő mintha nem lett volna elég ahhoz, hogy a Tragédia „tisztázza” magát. A szöveg – Arany János átdolgozásától függetlenül – azóta újabb és újabb dramaturgiai szempontok eszköze lett, amitől a Mű megközelíthetetlensége hiteles mértékké vált, értelmezési tartományai pedig a történelmitől a metafizikáig, a szakrálistól a kanti etikáig terjednek. (Kant szerint létezik olyan ismeret, mely megelőz minden tapasztalatot. Ennek nyomait egyes kutatók szerint, kétségtelenül fellelhetjük a Tragédiában is. Mások szerint a hegeli szempont, vagyis az isteni eszme felé haladó tökéletes történelem az, mely az egész darab mozgatórugója). E veretes, filozofikus szöveg úgy küzd a több mint kétezer éve kialakult drámai formákkal, hogy közben – akárcsak az Úr által bátorított Ádám –, de facto, céljának tekinti e küzdelmet.

Régtől igaz, hogy szellemi teljesítményeinket műfaji keretek közé szorítjuk. Létezik azonban olyan irodalom is, mely nem tűri a besorolást – szerényebben szólva, „szívesen felülemelkedne saját műfaji korlátain”. Az ilyen műveknek közös igényük egy, a világhoz mint teljességhez mérhető, zárt forma létrehozása, vagyis az alfa és ómega által behatárolt tér értelemmel való feltöltése. Csupán e szempontot alapul véve hadd említsük itt meg Dante Isteni színjátékát, Milton Elveszett paradicsomát, Goethe Faustját, vagy Mickiewicz Ősökét. Monumentális, őstömbszerű alkotások ezek, akárcsak a Tragédia, melyeknek színrevitele – csodálatos nyelvezetük ellenére, valamint azért, mert elsősorban nem színpadra íródtak –, igen sok nehézségbe ütközik. Honnan akkor a láttatásra való igény? A válasz viszonylag egyszerű: a dráma feladata, hogy olyan helyzeteket teremtsen, amiből a színház egy közvetlenül átélhető látszatvalóságot tud kialakítani. A helyzet összetettebb, amennyiben a mű irodalmi szempontból autonóm, és nincs feltétlenül szüksége színpadra, mint ahogy ez esetünkben is igaz. Hogy a magyar irodalomban mégis Az ember tragédiája a primus inter pares, elsősorban azzal magyarázható, hogy a József Attila-i „mindenséggel mérd magad” itt in situ kap szárnyra. Másodsorban a Tragédia egy örök kérdést tárgyal: Érdemes-e (élni)? Magából e kérdésből csak akkor alakítható ki drámai helyzet, ha újra felfedezzük az ember által legelőször megtapasztalt ősi ellentmondást: anyag és szellem diszharmóniáját. Ha visszatekintünk a hellén korszak klasszikus drámáira, vagy az Erzsébet-kori Anglia Shakespeare-hőseire, láthatjuk, hogy ugyanebből az ellentmondásból vezethető le minden rendű és rangú drámai feszültség. (Hamlet Yorick koponyájával farkasszemet nézve, a testből kihunyt szellemhez beszél, Szophoklész Antigonéjában a temetetlen halott, Polüneikész szellemként, örök bolyongásra lenne kárhoztatva, és sorolhatnánk még a példákat).
Időközben mi, a mindenkori közönség, igyekeztünk megfeledkezni e nyolcadik utasként magunkban hordozott ellentétről, hogy minél sikeresebben konformizálódhassunk. Így érthető az is, hogy ma már hétköznapibb, „életszagúbb” szituációkra vágyunk. De olykor mégis rá kell döbbennünk, hogy porból vétettünk, ám gondolatainkat és érzelmeinket mégsem por tölti ki, s hogy lám, minden általunk teremtett hétköznapi körülmény a már banálisnak tetsző test-lélek ellentét közvetlen lecsapódása.
 
„Haza nem mehetünk többé, és a világ, amelyben élünk, idegen számunkra”

A dráma a jelennel foglalkozik, akkor is, ha a múltról ír. Lévén élő játék, magában hordozza az egyszerit, a megismételhetetlent. Ezért minden körülmények között aktualizál, a mának dolgozik. Mégis felvetődik egy kérdés: hogyan töltheti be a dráma azt a szerepkört, amivel még időszámításunk előtt felruházták, és mi kell ahhoz, hogy ma betölthesse hivatását? Ehhez tudnunk kell azt, hogy a dráma nem pusztán irodalom, hisz végső célja, hogy felölelje az ember sokoldalúságát. A dráma mindig egy közvetlenül megtapasztalható világot képvisel, szóljon az sorscsapásokról, hősök apoteotikus bukásáról, vagy a ma hétköznapjainak neurotikus viszonyairól. (Furcsa, hogy a ma hősei érdemben még mindig csak az aranykori, istenekkel küzdő titánokhoz viszonyítva értékelhetők.) A drámában ma azt kell felfedeznünk, ami egyszersmind rajta kívül történik. Azt kell felfedeznünk benne, amit magán átszűrve újrafogalmazott. A dráma nevezhető a mindennapokhoz való gyakorlati útmutatónak is, hisz segít élni nekünk, akik képesek vagyunk észrevenni a művészileg modellezett időt és teret, benne a szereplőkkel, akik saját magunk vagyunk. A dráma segítségével és kellő empátiával, saját létezésünk viszonyrendszerét építhetjük ki magunk köré, s úgy lelhetünk otthonra benne, ahogy annak idején a mesékben, de már korántsem felelőtlenül.

Arthur Miller, a világhírű amerikai író a mai modern drámákban viszont éppen a transzcendentális otthontalanság megfogalmazását keresi: „Mintha a szerző és a közönség is azt vallaná, hogy valamikor a múltban olyan személyiséggel, olyan léttel rendelkeztek, amely ebben a jelenben elveszítette teljességét, határozottságát, úgyhogy ezeknek a hatalmas, sodró drámáknak a megrendítő ereje éppen abban a paradoxonban rejlik, amit az idő ránk kényszerít: haza nem mehetünk többé, és a világ, amelyben élünk, idegen számunkra.”

Mi tagadás, Miller igazsága számunkra egyáltalán nem idegen.
 
Az ideális drámaíró hősével olyasmit képes kimondatni, amit ő leírni képtelen

A kérdésre a válasz, hogy tehát a dráma világokat épít-e, vagy éppen világokat rombol, egy adott történelmi kor irányultságának függvénye. Egy biztos: a drámában egy letűnőben levő korszak még teljesebbnek látszhat, tisztább fényben tündökölhet, mint bármely, ereje teljében tetszelgő, utópisztikus rendszer. Ezért jött el számunkra is a drámák ideje. Mert általuk megfigyelünk, bemutatunk és ítélkezünk, közben elítéltetünk, haldoklunk, és újjáéledünk. S mindezt testközelből, jól látható módon tesszük. A legjobb drámák önmagukat írják, a mindenkori szerző csak bábáskodik felettük.

Számunkra a nyugati kultúra tradíciója az a metanyelv, melyen szavak nélkül is kommunikálni tudunk. A magyar dráma napja több mint százhúsz év magyarul megszólaló irodalmának szimbólumává vált, s szintén ez idő óta része ennek a kommunikációs világnak is. Világ a világban. Korunk kétségtelenül a felhasználható témák bőségszaruja, s azt, hogy ez jó vagy rossz, éppen a drámairodalom dolga eldönteni. Talán ez az oka annak, hogy a magyar nyelvterületen egyre több olyan fiatal írót tartunk számon, akik a „reagálások művészetének” nyelvén vállalják kimondani azt, amit látnak, tapasztalnak. Szereplőiket megszólaltatva beszélhetnek arról, hogy az elmúlt időkben nőtt-e túlélőképességünk, bölcsebbek lettünk-e, hogyan reagálunk kiélezett helyzetekben, s úrrá lehetünk-e néha az orvul hátba támadó, ízlésromboló középszeren? A válasz egyértelműnek tűnik, mégsem az: hatezer éve, mióta emberi civilizáció létezik, gondolkodásunkban semmi nem változott, ellenben a környezetünkhöz való viszonyunk változását fejlődésként éltük meg. Nagy átejtés egy amúgy is szerepjátszó világban! De a kép hiába irreális, mégis hihető: az időszerű helyzetekből mindig új szempontok adódnak, ezek pedig új megfogalmazásokat teremtenek pillanatnyi állapotunkról. S hogy ezzel szembesüljünk, újabb és újabb drámai tükrökre van szükség.
 
Verebes Ernő