A 2013-as MAdT szponzorai


Köszönjük a támogatást!
Vissza
Október 13. – Vajdasági magyar mozgókép napja
Lifka Sándor 1910-ben ezen a napon nyitotta meg Szabadkán az első kőfilmszínházat.
Engedjék meg, hogy elmélkedésemet azzal a nem mellékes ténnyel kezdjem, hogy a Nemzeti Tanács által hozott döntés következtében a filmművészetünknek is lesz, azaz van jeles napja, így a magyar nyelvterületen mindmáig egyedül a vajdasági magyar közösség részesítette ilyen megtiszteltetésben a hetedik művészetet. Ez büszkeséggel tölt el úgy is, mint filmalkotót és úgy is, mint közéleti személyt, amiért ez nekünk jutott eszünkbe elsőnek.

A teljesség igénye nélkül az alábbiakban azokról a művelődéstörténeti, illetve vajdasági magyar vonatkozású filmművészeti tényekről kívánok megemlékezni, amelyek alátámasztják e döntés indokoltságát.

Minden emlékezés, ünnepnap talán önkényes, de ha jól belegondolunk, a szándék, amely létrehozza olyan, mint egy bonthatatlan rög, amely magában hordoz egy történelmi helyzetet, létező értékeket, lelkiállapotot, egy adott kor adott generációjának elkötelezett szándékát. Ezek a jellegzetességek és ez az elkötelezett szándék vezérelt bennünket, hogy jeles napjaink sorába bekerüljön a vajdasági magyar mozgókép napja is. Nos, mire emlékezzünk?

Emlékezzünk, hogy emlékeztessünk mozgóképkultúránk múltjára és jelen állapotára!
Emlékezzünk, hogy van mire és kikre emlékezni!

Emlékezzünk, hogy tudjunk azokról a kinematográfusokról, alkotókról, akik elődeink voltak, és számon tartsuk azokat, akik kortársaink, és akik gazdagítják filmjeikkel kultúránkat!

Emlékezzünk, hogy erőt, hitet és kitartást nyújthassunk egymásnak, hogy van értelme és értéke annak, amit létrehozunk!

Emlékezzünk, hogy alkotásainkat mind szélesebb körben ismerje meg a hazai és az anyaországi nagyérdemű!
 
A múlt

Az ünnepnap és az emlékezés kapcsán ezen írásomban emlékeztetni szeretném a tisztelt olvasót, hogy szűkebb pátriánkban a magyar vonatkozású mozgóképírás, bemutatás története és hagyománya az idén százöt éves múltra tekinthet vissza. Alig néhány évvel azután, hogy Párizsban a Lumiére testvéreknek köszönhetően megszületett a hetedik művészet, a Délvidéken is elindult hódító útjára.

Jeles napunk éppen ezért a már-már feledésbe merült eseményhez kötődik. Lifka Sándor nevéhez, aki 1910-ben ezen a napon nyitotta meg Szabadkán az első kőfilmszínházat. Nemcsak a „régi idők mozijáról” feledkeztünk meg, évtizedekig Lifkáról is megfeledkezett a város, az egész régió, de még az ország is, csak a mozit, az utóbbi évtizedekben a helyén működő diszkót nevezték Lifkának, bár sokan már nem is tudták, miért. Mentségünkre szolgáljon, hogy újabban a Palicsi Nemzetközi Filmfesztivál egyik díját nevezték el róla. De a zombori Bosnyák Ernőt sem szabad elfelejtenünk, aki sokrétű filmes munkásságával több vonatkozásban is úttörő és méltánylandó szerepet töltött be a magyar filmgyártás korabeli időszakában. Csupán emlékeztetőül: 1912-ben híradóképeket vett fel II. Rákóczi Ferenc zombori emlékművének felavatásáról, amikor is az addig statikus filmfelvevőt elmozdította jobbra-balra, és ezzel addig ismeretlen kamerakezelési módszert, a panorámamozgást alkalmazta elsőként. Ez a kameramozgás csak később terjed el az operatőrök körében. A Simi Tobogán, avagy a zombori vásártérről szóló filmjében jól kiválasztott jelenetekkel és figyelemre méltó képi dinamikával sikerült érdekesen visszaadni a kavargó vásári légkört. A dokumentumfilm igazi, korabeli példájaként tartjuk számon ezt a művet. Nevéhez kötődik térségünk első – természetesen néma – játékfilmforgatása és -gyártása: forgatókönyvet írt-íratott, szereplőket válogatott, próbafelvételeket készített. Bosnyák 1911-ben nyomdát és lapkiadót alapított. A magyar filmtörténet úgy tartja számon, mint az első magyar nyelven megjelent filmfolyóirat kiadóját és szerkesztőjét. Sport és Film, Sport és Mozi címmel jelentetett meg lapot, amelyben minden cikket ő írt és fordított szerb nyelvre. Mindennek ellenére Bosnyák Ernő emlékét napjainkban semmi sem őrzi, neki még annyi sem jutott, mint Lifkának.
 
A jelen

Filmkultúránk újabb kori történetéhez tartozik a Topolyai Film és Videó Alkotótábor lassan feledésbe merülő időszaka, amikor is létrejött az első határon túli magyar szociográfiai filmműhely. Tabutémák sorát tárták fel az ott készült dokumentumfilmek. Vajon kollektív emlékeink részét képezik-e ezek a filmes sorsok? Számon tartjuk-e, ismerjük-e kellőképpen azokat a filmes generációkat, akik kisebb megszakításokkal – alapjában véve napjainkig – gazdagítják, öregbítik filmkultúránkat, művelődési életünket? Ebben a soha részleteiben meg nem írt délvidéki mozgóképes történetben összefonódik a mozi(k) és alkotó(k) sorsa-története.

Napjainkban – főleg az idősebb korosztály – nosztalgiával emlegeti azt az időszakot, amikor a mozi varázsa élt és tömegeket vonzott a filmszínházakba, amikor több esetben hetekig vetítették a sikerfilmeket, amikor még különböző társadalmi osztályhoz és rétegekhez tartozók békésen együtt ültek a moziban. Egymás mellett ült bankigazgató és titkára, nagysága és cselédje, azaz a későbbiekben pártvezérek és pártaktivisták, szocialista vállalatvezetők és önigazgató dolgozók, tanárok és diákok. Kevés kivétellel valamennyien ugyanannak örültek, ugyanazért izgultak, ugyanazon nevettek. Ez volt a mozi demokráciája. Az emberiség történetében eddig ez is elképzelhetetlen volt. Merthogy akkor a különböző társadalmi rétegek és osztályok a színházban már rég elkülönültek. Működött a tömeges együttlét varázslatos hatása. Így volt ez világszerte és szűkebb pátriánkban is. Alig volt falu, ahol ne lett volna rendszeres vetítés, a nagyvárosokban pedig több mozi is fogadta a moziélményre vágyó közönséget. Az egykori Jugoszláviában a múlt század közepéig csaknem háromszáz, a Vajdaságban csaknem nyolcvan mozi működött. Világszerte korszerűsítették a mozikat és építettek újakat, elterjedtek az úgynevezett mozivárosok, cinema cityk, multiplexek stb. Nálunk pedig az ellenkező folyamat játszódott le. A mozik nagy részét becsukták, a még működők többsége lepusztult állapotban van, ebből kifolyólag drasztikusan megcsappant a közönség száma. Új mozitermeket nem építettek, azt az egyet, amit Szabadkán a hetvenes évek elején építeni kezdtek, sohasem fejezték be. A ma is álló betonváz mementóként utal és figyelmeztet az ezen a téren uralkodó szomorú állapotunkra. Tudtommal Újvidék az egyetlen város, ahol az elmúlt fél évszázadban új mozi épült, az Aréna, valamint Kanizsán – és ez váljon dicséretükre –, ahol az új Művészetek Házában korszerű, kulturált és hangulatos multifunkcionális mozit és színháztermet alakítottak ki. Meggyőződésem, hogy középnagyságú és kisvárosokban ez lehet a követendő példa.
 
Mai valóságunk

Mindezek tükrében a továbbiakban arról szeretnék szólni, hogy szűkebb pátriánkban milyen helyet foglal el, és milyen figyelmet kap a film, kiváltképp ha magyar, ezen belül is a vajdasági magyar filmprodukció. Szerbia és Montenegróban nincs moziforgalmazója (Magyarországon sincs) az itt készült játékfilmeknek és dokumentumfilmeknek. A hazai magyar nyelvű televízió évek óta nem tűzi műsorra filmjeinket. Itt említem meg, hogy az elmúlt évtizedben, a súlyos gazdasági válság ellenére a határon túli régiók közül a Vajdaságban készült a legtöbb nagy-, illetve kisjáték- és dokumentumfilm. Öt nagyjátékfilm (Bicskei egyet, Vicsek és Tolnai kettőt forgatott, most készül a harmadik), négy rövid játékfilm és csaknem húsz dokumentumfilm készült ebben az időszakban. Az elmúlt négy-öt évben rendre díjakkal tértünk haza a nemzetközi és anyaországi fesztiválokról. Az a tény is sokat mond, hogy szinte kivétel nélkül minden jelentősebb filmünket bemutatta a két anyaországi közszolgálati televízió, ami nagy nézőszámot jelent. A nézettségi mutatók szerint filmjeinket két-háromszázezer néző tekinti meg. Sajnálatos, hogy a hazai közönség csak ritkán találkozhat magyar filmekkel. Erre a már hagyományossá vált Magyar Filmnapok kínál lehetőséget. Némi megelégedéssel tapasztaljuk, hogy az utóbbi időben alkalmi szerzői estek és más művelődési rendezvények keretén belül teret kapnak filmalkotásaink. Szeretnénk, ha mindazok a személyek, akik városainkban, falvainkban szervezik az egész évre szóló művelődési programokat, figyelembe vennék filmprodukcióinkat, élnének a lehetőséggel, és programjaikba iktatnák a filmvetítéseket is. Számítunk mindazok közreműködésére és segítségére, akik tenni kívánnak a művészi és tartalmi értékeket képviselő filmek népszerűsítésében, bemutatásában. Ezt tekintsék tiszteletteljes felkérésnek.

Filmművészetünkkel kapcsolatban nagyon sok a tennivaló. Ezek közül csak néhányat szeretnék felsorolni, és egyben jelezni, hogy a közeljövőben a Zentán működő Vajdasági Magyar Művelődési Intézet keretein belül több alapprojektumot tervezünk elindítani. Az egyik legfontosabb feladat egy helyen összegyűjteni az eddig elkészült filmeket, és kialakítani a vajdasági magyar filmarchívumot. A másik alapprojektum a vajdasági magyar szerzőket és alkotásaikat bemutató filmantológia elkészítése és dévédén történő terjesztése. Tervbe vettük a vajdasági magyar mozgóképkultúra történetének feldolgozását és megjelentetését is, és még sok más kutatást és feldolgozást tervezünk.

Ma már biztosra vehető, hogy az utóbbi két század arcát a mozgókép őrzi meg az emberiség jövője számára, ahogy ezt hosszú időn át a festészet, a szobrászat tette. 1885. december 28-a óta, amióta a párizsi Kapucinusok körútja 14. számú ház pincéjében egy vászonlepedőre befutott a lyoni pályaudvarra érkező vonat, s a leszálló utasok elindultak felénk, azóta él, mozog, sírva fakad, zavarba jön és elsápad, szégyenkezni kezd és elönti a boldogság, hatalmat gyakorol és összeomlik élő, változó érzelmeket hordozó arcával a XX. századi ember, aki így örökké közöttünk maradva él – és köszönhetjük mindezt a filmművészetnek. Ehhez a csodálatos történethez a vajdasági magyar filmalkotók több generációja is hozzájárult – tudásához és a lehetőségeihez mérten. E vázlatos elmélkedésemben érzékeltetni és tudatosítani kívántam, hogy kisebbségi léthelyzetben is – a többi művészettel egyetemben – képesek voltunk és vagyunk filmművészetünkkel kulcsot, támpontot adni nemzeti létünk árnyaltabb önismeretére, csakúgy, mint az önalakításra. Vagyis: amint a filmművészet, azaz „a látvány logikája” nem a filmképek egyes elemeiből, hanem a folyamatukból bontakozik ki, úgy mozgóképkultúránk valódi – máig töredékében ismert – képe, története, értéke is csak akkor lehet teljes, ha százhárom éves folyamatából bontjuk ki és szemléljük.

Reményeim szerint a mozgókép napja és ünnepe már az idei évtől (2006-tól – a szerk. megj.) kezdve, de a jövőben is, a vázolt feladok elvégzésére, számonkérésére és felmutatására lesz hivatott. Hogy mindez az újabb feladatokkal és kihívásokkal együtt a jövőben megvalósul-e, tőlünk függ.
 
Siflis Zoltán