A 2013-as MAdT szponzorai


Köszönjük a támogatást!
Vissza
Február 21. – Anyanyelvi világnap
Világunk már az események viharos változásához szokott, nem érzékel olyan jelenségeket, amelyek természetesek, örökkévalók, a levegőhöz hasonlóan csak hiányuk ébreszt rá – legtöbbször már túl későn – nélkülözhetetlen szükségükre. Ilyen az anyanyelv, amelynek immár napja van, nemcsak az enyémnek, tiédnek, mienknek, másokénak, hanem mindenkiének, nem magyar találmány, de magyar a nyelv hetével van, lehet tökéletes harmóniában.

Anyanyelv, lélek beszéde, egyetlen tökéletes világképünk. Törvénye olyan, mint a zenéé, ha még belőle soha semmit nem tapasztaltunk, ha egy ismeretlen szóval, metaforával szembesülünk, akkor is valami örök és intim törvényszerűség teljesedik ki bennünk. Anyanyelv! Ha akarom, csupa érzelem, romantika, holott igaz is, hiszen bebizonyították a kutatások, hogy már születés előtti állapotainkban érzékeljük egész testünkben édesanyánk nyelvének, szavainak rezdülését. Anyanyelv? Modern világunkban mégis nem mindig igaz, mert az a nyelv, amelyen álmodom, számolok, mondókákat mormolok, az apámé, s esetenként még az övé sem, a környezeté, ebből lett az én saját nyelvem, amelynek világképe meghasadt, két- vagy többnyelvűségem világdarabokon nyugszik, még jó, hogy ha egyik parttól elszakadtam, el is érek valahova.

Anyanyelv tehát sok van, ahány nyelvközösség, és – ezzel kapcsolatban sohase essünk áldozatául a kárhozatnak – mindegyik egyformán szép és pótolhatatlan, ha törődnek vele azok, akikre rábízták a sorsát a századok. Önmagában tökéletes minden nyelv, mint a virágok és a csillagok. Lám, a mi édes anyanyelvünk, a magyar esetében sem következtek be a legsötétebb európai jóslatok, például Herderé.

Igen, a mi egyetlen nyelvünket is annyiszor megtépázták a századok, dúlások, irtások, elnyomatás, és poraiból mindig ragyogóbban feltámadt, mint a csodálatos főnixmadár. Hányszor árasztotta el idegenség, török, tatár, német – folytathatnánk a sort, de kinőtte, kinőtte mint élő szervezet a sebét.

Egyetlen lehet minden személyre, közösségre nézve az anyanyelv, a világ és önmagunk kulcsa a többnyelvűségben is. Vele, fogalmi rendszerében látjuk és főleg értelmezzük a világot, noha kicsiny gyerekkorban minden ember tabula rasa, üres lap, de aztán már nem mindegy, hogy reá mi íratott. Nyűg is ez aztán, de kötődés és önazonosság is. Kikristályosodott tudatszerkezet, amelyhez már minden más nyelv viszonyítható. Ez a nyelv beszélőközösségem szempontjából évezredes folyam és folyamat, folytonos elhalással és születéssel, amely ízeiben, elemeiben, egészében is mindenre emlékezik, ami vele a használatakor történt, de mindenkori beszédközösségével is. A dicsőségre, elnyomatásra, használata tilalmaira, arra is, amikor és ahányszor „oldott kéveként szétszóródott nemzetünk”, és csak nyelvével maradt egyedül, aki kiszakadt közülünk. Millió, millió helyzet nyelve hát az anyanyelv, miként Illyés Gyula írja Koszorú című versében:
 
nyelve, tanár-kigunyolta diák, szerzsán-legyalázta baka,
összeszidott panaszos, hivatalnokok-unta mamácska
nyelve, csomaghordók, alkalmi fahordók, mert
gyárba se jó, szakmára sem alkalmas (mert
nyelv-vizsgát se megállt) proli nyelve, az ifjú
főnök előtt habogó veterán
nyelve, a rendőrőrsön azonnal
fölpofozott gyanúsított
mélyebbről fakadó tanúság-
tétele, mint Lutheré,
kassai zugárus, bukaresti cselédlány,
bejruti prostituált szüle-hívó
nyelve, – köpések-
mosta, dühpírja-törölte
orcájú fiaid közül egy, íme:
szólni tudó más nyelveken is,
hű európaiként
mondandói miatt figyelemre,
bólintásra becsült más népek előtt is:
nem léphet föl oly ünnepi polcra,
nem kaphat koszorút
oly ragyogót, amelyet, szaporán lesietve ne hozzád
vinne, ne lábad elé
tenne, mosollyal bírva mosolyra vonagló
ajkain fölnevelő
édesanyám.

Az ünnep, a fénye visszatekintésre és előretekintésre is ad lehetőséget. Arra, hogy édes anyanyelvünkre büszkék legyünk. Azért, mert már az idők mélyén is egységes volt, közösséggé kovácsoló, miként Bonfini mondja, megértette úr és paraszt, északi és déli, kelet és nyugat magyar embere. Ezért is, másért is a nyelvünkért folyó munkálkodás, küzdelem ismert és ismeretlen hőseit kell dicsérnünk, akik emberi törvényeit megőrizték, vagy akik idegen, nálunk előbb járó nézetek, kultúrák alapján gazdagították, mint Szarvas Gábor, vagy éppen Kazinczy, Kölcsey, Vörösmarty. Azokra is emlékezünk, akik nem dörgedelmekkel védtek, hanem elragadó példával, írással, élőszóval, mint szűkebb hazánk szülöttje, Kosztolányi. Jöttek aztán mások, akiknek Trianon után már nemcsak a nyelvért, hanem az anyanyelvi beszéd helyzeteiért is kellett küzdeniük, sőt nyelvközösségünket is védelmezniük. Büszkék lehetünk azokra, például Lőrincze Lajosra, az emberközpontú nyelvművelésre, hisz meglátta, emberművelés nélküli nyelvcsiszolás Déva vára talmi küszködése. Jöttek olyanok is, akik meglátták, a jó nyelvszokásért, tisztulásért nem egy embert, de egész közösségeket, nemzetet kell művelni – a nyelvhasználónak pozitív, gyönyörű példáira is rámutatva, mert a ledorongálásból új világ sohasem épül.
 
Eljöttek immár azok az idők is, amikor kimondhatjuk, nincs jobb, normateremtő és rosszabb, normafogyasztó nyelvközösség, mindegyik letéteményese a szokásnak, szabálynak is, adunk is, kapunk is. Folytonosan, és ami teremtődött, egészséges közösségi, közéleti viszonyok között köznyelvvé csiszolódik, ami nélkül közösségi tudatunk sem létezhet.

A nyelvvel törődni, készségeit, használatát megismerni, megismertetni gyönyörű feladat, nem beleavatkozva, hanem törvényeit kiteljesíteni, minden ízét, szavát védelmezni. Mindez nap mint nap kemény küzdelem, azért, hogy a tulajdonneveinket, önazonosságunk érzékeny eszközeit is nemzeti nyelvünk részeinek tekintsék: Szenttamás, Magyarkanizsa, Mohol, Újvidék, Becskerek nevét a táblákon, személyneveink érvényesülését a személyes iratokon, vagy ott, ahol „ki eltemet, ha eltemet”. Kis fiatal tanítók áldozatos munkáját legalább egyszer ki dicséri meg, akik Újvidék környéki falvakban tanítanak magyart, faliújsággal, maguk szerkesztette diáklappal is, azokat, akik már szüleikkel is szerbül beszélnek, de még közülük több visszatért már nem anya-, de nagyanyanyelvéhez? Igen, nagy és gyönyörű az örökségünk, áldozatos kezek, lelkiismeretes gondoskodás, óvták, hogy eljusson hozzám, hozzánk, a XXI. század emberéhez. További sorsa, ezt ne feledjük, már rajtunk is múlik.
 
Papp György