A 2013-as MAdT szponzorai


Köszönjük a támogatást!
Vissza
Március 29. – Vajdasági magyar könyv és olvasás napja
Napilapunk (a Magyar Szó – a szerk. megj.) e rovatszerkesztője, régi gimnáziumi barátom, azt kérdi, írnék-e néhány sort annak tiszteletére, örömére, hogy a Magyar Nemzeti Tanács (amelynek tagja vagyok), a jeles napok közé sorolta a könyv és az olvasás napját. Szívesen. Már csak azért is, mert az olvasás éve, a négy évvel ezelőtti rendezvénysorozat óta aligha volt szó róla újságunkban. Azóta is rendezvényeinken csak dalolunk és táncolunk, amit egyébként nem kifogásolok, mert azt is kell, de – még mindig remélni merem – művelődési, s ezt a melléknevet csak azért nem teszem idézőjelek közé, mert valóban nagyon fontos, meg mert nem azzal van bajom. Daloljunk meg táncoljunk is, de akkor, amikor részt veszek az ilyen rendezvényeken, mindjárt fölvetődik bennem a gondolat, miért nem elsősorban azt és arra, amit itt gyűjtöttek, ami hagyományosan a miénk.

Csak hogy érzékeltessem, mire gondolok: a legnagyobb névvel kezdem, Bartókkal (a horgosi gyűjtésére gondolva), folytathatnám a „három nagy Lajossal” (Kálmány, Kiss, Vargyas), majd tovább a Király Ernő, Burány Béla, Bodor Anikó lekottázta dalaikkal, de nem vehetnénk elő folklórgyűjtőink, Penavin Olga, Tóth Ferenc, Csorba Béla… anyagát?
Nem különb a helyzet a szavalóversenyeken sem, ahol, ha még előfordul is egy-egy Szenteleky- vagy Fehér Ferenc-vers (de ők is mind ritkábban), de hol vannak a többiek, Gál László, Pap József, Ács Károly, hogy Domokos Istvánt, Tolnai Ottót, Fehér Kálmánt, Gulyás Józsefet, Brasnyó Istvánt vagy Böndör Pált, Tari Istvánt (megzenésítve esetleg), Harkai Vass Évát… már ne is említsem.

Nem sokkal különb a helyzet gyermekirodalmunkkal sem, de itt már nem is kezdek fölsorolásba, mert mondandóm lényege, hogy érzésem szerint önmagunkat sem ismerjük eléggé, nem, mert önmagunkat sem olvassuk eléggé!

Szinte divat lett átnézni a szomszédok kerítésén, s eme kukucskálás ellen sem volna semmi kifogásom, ha tudnánk értékelni és becsülni azt is, ami a mi portánkon van. Aminek gyökerei itt vannak, hajtása innen indult, lombja itt teljesedett ki, s megpihenni is itt jó alatta. Mert az egyetemesben is a sajátunk.

Miben látnám lényegét, hogy legyen könyv- és olvasási napunk? Elsősorban abban, hogy mindenekelőtt ismerjük meg önmagunkat, hagyományainkkal és mai eredményeinkkel, s ezzel prezentáljuk magunkat. Higgyük el, ezzel leszünk többek.

Mint például tették nemrégiben a feketicsiek, olvasom, Miskolcon és Pesten, de én otthon láttam őket faluünnepük kétszázhuszadik évfordulóján azzal a remek gyermekjelenettel, amellyel az árvaházat idézték, emléket állítva egykori humánus püspöküknek és általa önmaguknak, sőt talán az egész vajdasági protestantizmusnak. Vagy ahogyan ma a zentai magyar ház, a zombori kaszinó és a nagybecskereki Madách kamaraszínpada ad például, vagy nem is régen a szabadkai Életjel vagy az óbecsei könyvtár adott otthont irodalmi értékeinknek. De hol van a többi kisváros, falu, település? – teszem föl a kérdést. Ahol csak sátoros ünnepeket tartanak, s ahol a birkapörkölt, a halászlé, a gulyásleves vagy a kolbász, esetleg a méz, s még inkább a bor és a pálinka az apropó, a kvázi kulturális összejövetelekre. Egyik ellen sincs kifogásom, félreértés ne essék, csak miért csomagolják mindezt a művelődési élet, nem egyszer a könyv és az olvasás ünnepének a celofánjába?

A gyakorlatból tudom: szívélyes a meghívás, s példát most puszta tapintatból nem mondok, de a könyv, az író sokszor az utolsó. Viszont igazolt (a nemegyszer) a honi vagy, s mert erre is van példa, az anyaországi támogatás is. Ilyenkor szoktam fölháborodásomban mondani, hát ne legyünk kirakat! Inkább egy iskola, ahova a gyereket ki is vezényelik, természetesen, legalább értelmét látja az ember, ha másban nem, a csillogó, még talán naivul, de őszintén érdeklődő szemekben.

Csakhogy felénk az általános és maximum a középiskolával befejeződik az olvasásra és könyvszeretetre való nevelés, aztán már kit érdekel az olvasás, könyv, vagy rajtuk keresztül az anyanyelv(ápolás). Eminens, nem irodalmi, mondjam, jórészt természettudósaink konferenciáján vettem részt nemrégiben, amelyen a suksükölés lávaként folyt, nem beszélve arról, hogy a nagystílű, laptopos prezentációkon a kivetített szövegek csak úgy hemzsegtek a helyesírási hibáktól. Őszintén mondom, pirultam és szorongtam, amikor az ly helyett j-k jelentek meg, az ssz-ek helyébe csak sz-ek, a nagybetűk helyett kicsik, vagy fordítva, az alany-állítmány egyeztetés szabályáról már nem is beszélve. Szinte fölüdülés, megpihenés volt, amikor szabatosan, értelmes kerek egész mondatokban fogalmazó szólalt föl. Csakhogy ezek voltak kevesebben.

S miért példálódzok oly kegyetlenül is talán?

Mert mindez oda vezet vissza, hogy nem olvastunk, nem olvasunk eleget. Nem veszünk fáradságot, hogyha valamit nem tudunk, akkor a kézikönyvekben keressünk rá választ, magyarázatot. Mert eligénytelenedtünk. Ma már, ha tudjuk, hogy laptop nélkül nem lehet egyetemi órát tartani, miért nem tudjuk azt is, hogy minden számítógépbe betáplálható például a helyesírási program, s piros aláhúzással jelzi azonnal, ha valamit rosszul írtunk, zöld hullámos vonallal, ha nyelvtanilag rossz a mondatszerkezetünk.

Ha semmi másért, hát azért emeltem föl kezem, amikor eme napot (egyébként nem kisebb egyéniség, mint a nyelvzseni, Kosztolányi Dezső születésnapjáról van szó) is kultúránk, művelődési életünk kiemelt ünnepévé ajánlották. Hogy közben Szentelekyről s az ő halálát tisztelő napról, már csak régi írótársaim tisztelete iránt sem mondok le, maradjon akár magánügyem, magánügyünk.
 
Bordás Győző, 2005