A 2013-as MAdT szponzorai


Köszönjük a támogatást!
Vissza
Május 9. – Európa-nap
Annak emlékére tartják, hogy 1950. május 9-én Robert Schuman kezdeményezte a francia és a német szén- és acéltermelés egyesítését, és e célból közös intézményrendszer létrehozását. Maga az elképzelés Jean Monnet-tól származott, aki a háborúk elkerülése végett egy egységes Európa létrehozását sürgette.
 
Egyesülő Európa

Európa – mint ahogy világunk egészében nézve is – a második világháború után (remélhetőleg) véglegesen az egyesülés és egységesülés elképzelése megvalósításának útjára lépett.

A második világháborús pusztítás után megvalósuló európai integráció összetett diplomáciai, gazdasági és politikai lépések sorozata által fokozatosan bontakozott ki és vált elmélyült folyamattá. Nem kis szerep jutott ebben az „emberi tényezőnek”, vagyis az integrációt sürgető, és elindításában tevékenyen résztvevő politikusoknak, akik eltökélték, hogy – az örökös háborúk ellenében és a fájdalmas tapasztalatokat követően – felülemelkednek ősi megosztottságukon és egymással szorosabb egységre lépve egy közös jövő megteremtésére törekednek.

A nemzetközi krónikások szerint elsőként Sir Winston Churchill 1946. szeptember 19-én, a zürichi egyetemen mondott beszédében vetette fel az „egyfajta Európai Egyesült Államok” létrehozásának gondolatát. Alig három évvel később – 1949. január 27–28-án – már létre is jött az Európa Tanács, melynek központja Strasbourg lett, s amelyhez 2007-ig 47, vagyis csaknem valamennyi európai állam csatlakozott.
A mai értelemben vett integrációs folyamat elindítójának azonban mégis Robert Schuman (1886–1963) francia külügyminisztert tartják, aki az ugyancsak francia politikus, közgazdász Jean Monnet (1888–1979) által inspirált, 1950. május 9-én Párizsban tartott sajtótájékoztatóján javaslatot tett arra, hogy Franciaország és a Német Szövetségi Köztársaság egy olyan új szervezetben egyesítse szén- és acélforrásait, amelyhez a későbbiekben más európai államok is csatlakozhatnak.

A javaslat, közismert nevén a Schuman-nyilatkozat (Schuman declaration) hívta életre az Európai Közösséget. Francia- és Németországon kívül Belgium, Hollandia, Luxemburg és Olaszország válaszolt a felhívásra, és 1951 áprilisában aláírták az első Szén- és Acélközösséget létrehozó Párizsi Szerződést, amit az európai integráció első lépcsőjeként szoktak emlegetni.

Az Európai Gazdasági Közösséget – amely az Európai Közösség, a későbbi Európai Unió alapját képezi – és az Európai Atomenergia Közösséget (Euratom) megalapító szerződéseket az Európai Szén- és Acélközösség tagállamai 1957. március 25-én írtak alá, és 1958. január 1-jén léptek életbe. Az EGK-t létrehozó szerződés bevezető részében fogalmazódtak meg az európai integráció legfontosabb céljai (pl. az európai népek integrációja, az országok gazdasági és társadalmi előrehaladása, a foglalkoztatás növelése, a jólét emelése, a béke és a szabadság megőrzése).

Az EK állam- és kormányfői 1985-ben a milánói csúcson elhatározták, hogy az európai jelképek sorába emelik a Shuman-deklaráció nyilvánosságra hozatalának – mint az integráció kezdetének – napját, s minden évben május 9-én ünneplik az úgynevezett Európa-napot, az Európai Unió (EU) politikai egységét szimbolizáló jelképet (ami egyébként egybeesik a fasizmus feletti 1945. május 9-i győzelem napjával).

Az Európai Közösségek, illetve EU-tagállamok száma – az integráció néha nehéz pillanatai és akadályai ellenére – folyamatosan növekedett. Létrejöttekor hat országból állt, azóta huszonegy további állam csatlakozott hozzá az következő bővítési hullámokban:
 
1957
Belgium, Franciaország, Hollandia, Luxemburg, (Nyugat-)Németország, Olaszország (alapító tagok)

1973
Dánia, Egyesült Királyság, Írország

1981
Görögország

1985
Grönland, mely 1979-ben önrendelkezést kapott Dániától, egy népszavazást követően kilépett

1986
Portugália, Spanyolország

1990
(Kelet-)Németország csatlakozik (Nyugat-)Németországhoz, így az EU részévé válik

1995
Ausztria, Finnország, Svédország

2004
Ciprus, Csehország, Észtország, Lengyelország, Lettország, Litvánia, Magyarország, Málta, Szlovákia, Szlovénia

2007
Bulgária, Románia
 
Hollandiához csatlakozott 3 kis Karib-tengeri sziget, így is bővült az EU területe. Az EU tagállamainak száma mostanáig tehát 27-re, népessége pedig 492,8 millióra nőtt. Az ugyancsak csatlakozni szándékozó Törökország 1999. december 11-én, Horvátország pedig 2004. június 18-án megkapta a tagjelölt státust.

Az európai integrációs folyamat – az időnkénti nehézségek és akadályok ellenére – feltartóztathatatlanul halad előre. Guy Verhofstadt belga miniszterelnök szerint most már „nem is kérdés, hogy az Európai Egyesült Államok létrejön-e – csak az, mikor és hogyan”.

A lisszaboni Jeromos-kolostorban 2007. december 13-án az Európai Unió 27 tagállamának állam- és kormányfői, illetve külügyminiszterei aláírták az EU reformszerződését.

A ceremónia közel hatéves kínkeserves intézményi vitának vetett véget, amelyben először megszületett, majd (a franciországi és hollandiai népszavazási kudarcok után) meghalt az EU vezetői által 2004. június 18-án Brüsszelben elfogadott alkotmányos szerződés, hogy most a „reformszerződés” képében térjen vissza, szinte ugyanazzal a tartalommal.

A lisszaboni megállapodás egy válsággal fenyegető, bizonytalansággal teli két és fél éves időszakot zár le, s most az EU annak szentelheti teljes figyelmét, hogy a 27 tagország állampolgárai számára jobb életet, nagyobb biztonságot, több szolidaritást teremtsen, és mindezt fenntarthatóvá tegye. A lisszaboni szerződés az uniós intézmények átláthatóbb, hatékonyabb, kiszámíthatóbb működését teszi lehetővé, folytatódhat az integráció mélyítése és bővítése. Václáv Klaus cseh államfő 2009. november 3-án aláírta a lisszaboni szerződés ratifikációs dokumentumát. Az Európai Unió 27 tagállama közül Csehország utolsóként hagyta jóvá a lisszaboni szerződést. Ezzel elhárult az utolsó akadály is a szerződés hatályba lépése előtt. A lisszaboni szerződés, mely (a 6. cikke értelmében) 2009. december 1-jén lépett hatályba, korszerű intézményrendszert és optimalizált munkamódszereket biztosít az unió számára annak érdekében, hogy Európa hatékonyan és eredményesen tudjon megbirkózni korunk kihívásaival. Rohamosan változó világunkban az európai polgárok az uniótól várják, hogy választ keressen a globalizáció, az éghajlatváltozás, a demográfiai helyzet, a biztonság és az energiaügy terén jelentkező kérdésekre. A lisszaboni szerződés még jobban kiteljesíti a demokráciát Európában, és képessé teszi az uniót arra, hogy a jelenleginél is jobban elősegítse az európai polgárok érdekeinek érvényesülését.

A balkáni országok is az EU lehetséges tagjelöltjei, de a hivatalos tagjelölt státus megszerzése a stabilizációs és társulási megállapodás megvalósításának sikerességétől függ.

Az 1990-es években kitört délszláv háborúk miatt a volt Jugoszláv Szövetségi Köztársaság és az EU diplomáciai kapcsolatai csak 2001. május 31-én újultak meg. Szerbia Köztársaság Népképviselőháza – habár időközben kisebb-nagyobb intenzitással már folytak az EU-csatlakozási konzultációk – csak 2004. október 13-án fogadta el a határozatot az Európai Unióhoz való csatlakozásról.

A határozat „megerősíti Szerbia Köztársaság mint Szerbia és Montenegró államközössége tagjának az Európai Unió teljes jogú tagjává való gyorsított felvételét és a Békepartnerséghez való csatlakozást mint stratégiai és nemzeti célt, amelynek Szerbia Köztársaság Népképviselőháza a további munka során teljes és állandó támogatást nyújt”.

Az EU számos alkalommal hangoztatott hivatalos álláspontja szerint „Szerbiának is esélye van az EU-csatlakozásra, amennyiben Belgrád teljesíti az EU által szabott különböző feltételeket, közöttük azt, hogy hogyan működjön együtt a délszláv háborús bűnöket kivizsgáló hágai Nemzetközi Törvényszékkel”. Ennek bekövetkezését azonban szinte lehetetlen előrelátni. A nemzeti fejlesztési stratégia szerint 2013 az az év, „amikor Szerbia gazdaságilag készen állhat majd az EU-s csatlakozásra”, ha erre a politikai feltételek is megteremtődnek addig.
Bozóki Antal, 2007