feminizmus
Gárdos Mariska neve kiesett az emlékezetből. Ez, ha az emlékezet felől tekintjük, nem csekély erőfeszítés árán történhetett, hiszen mégiscsak a múlt századfordulón kibontakozó magyarországi feminizmus és a nemzetközi munkásmozgalom egyik legmeghatározóbb szereplőjéről van szó. Az elfeledettség csak úgy állhat fönn, ha egyúttal mindarra kiterjed, ami őt meghatározta. S ha valamelyest is megengedők vagyunk a feminizmussal kapcsolatban, s nem tételezzük föl, hogy az egykor milliókat mozgósító, lapokat, kultúrotthonokat, munkáskönyvtárakat, önképzőköröket, saját parlamentet fönntartó munkásmozgalom teljességgel idegen tőlünk, az elfeledettség egyúttal önfeledtség.
Ebből következőleg az önfeledt állapotunkat nem jellemezheti más, mint ami ellen Gárdos Mariska küzdött, s amellyel szemben alulmaradt.
A vereség azonban nem merül ki ennyiben. A győztes egyúttal feltételezi, hogy mivel a másik legyőzetett, igazsága sincsen. Csak úgy veszíthetett, hogy nem volt igaza, tévedett, vagy ami ugyanaz, a világképe volt hibás, hiszen csak az igazság győzedelmeskedhet. A győzelem ünnepli magát, s hogy a diadal teljes legyen, kiterjeszti. Az igazság már mindig is az ő pártját fogta, s csak annyi történt, hogy végre teljesen a birtokába került. A mindenkori igazság tehát csak a győztest illetheti meg. Amannak a neve sem maradhat fenn. Drámai küzdelemben vesztett, s arcpirító, hogy komolyan vette magát. Ám minél kiterjedtebb ez a vitathatatlannak állított győzelem, annál hosszabbra nyúlik az önfeledtség árnyéka is.
Hogyan térhetnénk magunkhoz?
Ady Endre 1904-ben a nagyváradi Szabadság című lapban a következőket írta a kisváros életét pár fellépésével fölforgató, az akkor még csak 18 éves budapesti szónokról: „A szocializmus keblén igazi piros szegfű Gárdos Mariska, féket nem ismerő, igazi agitátor tehetség. Egyike a legérdekesebb női jelenségeknek. Magyarországon valószínűleg egyedül áll. Adott alkalommal óriási tömegeket tudna fanatizálni.”
A 27 éves, maga is még kevéssé ismert vidéki újságíró annyiban kétségkívül tévedett, amennyiben összetévesztette a fanatizmust a meggyőződéssel. Gárdos, s ezt már az 1975-ben kiadott, Százarcú élet című memoárjából tudom, a „féktelenségével” akkor pusztán a konzervatív sajtó perlekedését és megannyi névtelen feljelentést vívott ki. A botrány érthető, s kíséri minden útján: egy munkásosztálybeli nő a nyolcórás munkanap és az általános és titkos választójog mellett kampányol, a szabad szerelmet hirdeti, s a nő rabságára figyelmeztet. Ez némiképp még ma is és újra megütközést keltene, nemhogy a monarchia utolsó évtizedeinek ásatag körülményei közt. Gárdos Mariska ráadásul mindezen meggyőződéseire nem lázító olvasmányok révén jut el, hanem mintegy beléjük nőtt.
Az állandó lakásgondokkal küzdő sokgyermekes proletárcsalád napról napra él, s az egyik dohosodó budai lakást cseréli a másikra. A szerencsétleneken nyerészkedő lakástulajdonos, az uraknál rendre-módra megalázott cseléd, a polgári iskolából kinézett szabó gyermeke, a heti kilencven órát dolgozó varrólány, a prostituálódott anya, a csendőri leleplezéstől félő, éjszakánként összegyűlő munkások: ezek adják meg Gárdos gyermekkorának kereteit, s ezek a bérlakás udvarán hallott és megélt történetek indítják őt útjára. Gárdos Mariska meggyőződése egyszerű: az nem járja, hogy a munkás nem teheti be a lábát a Vigadóba, a proletár anya nem sétáltathatja a gyermekét a Margit-szigeten, hogy a melós előtt le van zárva a Városliget.
Ám annak magyarázata, hogy a megfosztottságból és kizsákmányolásból, a kényszereknek való kitettségből, az éhkoppból, a megnyomorodásból, a magas gyermekhalandóságból nem valami nemzet ármánykodására következtet a soknemzetiségű monarchiában, hanem ennek eredőjét a feudalizmusból lassan kinövő kapitalizmus viszonyaiban találja – csak a kereszténységhez mérhető mozgalom, jelesül a szocialista munkásmozgalom hatásának tudható be. Csak a szocializmus lehet a rendszer kihívója, csak a kommunizmusé lehet a jövő – tartja Gárdos, s ehhez a meggyőződéséhez marad hű az élete végéig. A Százarcú élet ennek a különös hűségnek és a munkásmozgalom keretei közt zajló önművelődési folyamatnak a könyve, ami hasonlatossá teszi Sinkó Ervin Optimistákjához és Kassák Lajos Egy ember élete című önéletrajzához.
Hiba lenne azonban azt gondolnunk, hogy ez az életút, 1885-től 1973-ig törésektől mentes lett volna, s Gárdos tevékenysége pusztán kiegyenlíthető az agitációval. Az első világháború előtt nyomban ott találjuk a feminista mozgalmon belüli szakadást. Gárdos, a Népszava újságírója és a Nőmunkás alapító szerkesztője nem gondolja, hogy a feminizmus célja mindössze az, hogy a nők választójoghoz jussanak, hiszen ez a korban annyit tett, hogy bizonyos osztályhoz tartozó nők kaphatnak választói jogot. Gárdos meggyőződése, amely őt a „polgári feministákkal” állítja szembe, hogy a nőket csakis a proletariátus felszabadulása révén lehet felszabadítani a házimunka járma, a patriarchális viszonyok, vagy az önreprodukció kényszerei alól. S nem feledkezhetünk meg arról sem, hogy Gárdos, aki előadásaival lényegében az egész országot, a világháború előtt pedig keresztül-kasul az Egyesült Államokat is bejárja – ahol a hatása és híre meghaladja a mintegy ötven évvel előbb arra járt Kossuth Lajos befolyását –, s olyan benyomásokra tesz szert például a parasztság vagy az afroamerikaiak körében, amelyre a budapesti politikába bonyolódó társai nem tehetnek, a szociáldemokratákat választja a Tanácsköztársaság leverése után a bécsi emigrációban és a Magyarországra való visszatérésekor is. Olybá tűnik, hogy bár Kun Bélához fiatalkori barátság fűzi, Kunfi Zsigmond, Károlyi Mihály vagy az anarcho-szindikalista Szabó Ervin áll hozzá közelebb. Így lehet, hogy Bécsben a Világosság csoporthoz, s nem a széthullt kommunistákhoz csatlakozik, Budapesten pedig ismét a szociáldemokraták baloldali frakciójának lesz perlekedő-feleselő tagja. Árulkodó, hogy a felszabadulás után sem az apologéta hangját üti meg. A Százarcú életben hosszan ostorozza a pártot, amely megfeledkezett a Tanácsköztársaságról és a harcosairól, s félreszorította a baloldali szociáldemokratákat. Egyenesen úgy fogalmaz, hogy „a kisiklásoknak és hibáknak az áradatát” váltotta ki, hogy a kommunisták lemondtak 1919-ről, s a „polgári elemeknek” engedtek. Nem pusztán arról van szó, hogy 1956 után kimondható az, ami a Rákosi-korszakban tilalom alá esett. Gárdos a hűséget kéri számon. Hogyan is érthetnénk másként az önéletrajzban azoknak a hosszú felsorolásoknak a jelentőségét a régi harcostársakról, szakszervezeti tagokról, akik nem kaptak helyet a „létező szocializmusban”, mint emlékeztetőt és felszólítást: a párt önfeledtségben áll, elvesztek az alapok.
A Százarcú életet érdemes tehát az elhallgatás felől is olvasni. Beszédes, hogy például a Tanácsköztársaság napjairól vagy a felszabadulásról, az 1945 és 1948 közti időszakról nem esik szó a könyvben, holott Gárdos 1919-ben a főváros ügyeit irányító 500-as tanács tagja, a forradalmi Vörös Ujság szerkesztője, a második világháború után pedig a rövid demokratikus időszak meghatározó szónoka. Karl Marx fordítója, a németországi szociáldemokratákhoz száz szállal kötődő nőmozgalom irányítója számára nem lehetett kétséges annak a rendszernek a jellege, amelyben immár teljesen vakon lediktálta az önéletrajzát. Az őt gyermekkorától végigkísérő szemgyengeség, ami miatt élete utolsó évtizedeiben fekete lencsés szemüveget kellett viselnie, nem akadályozhatta meg abban, hogy ne lássa: a törekvés, miszerint a proletariátus a maga felszabadulásával az egész világot megváltja, még a szocializmus felé is csak téveteg lépeseket tett.
Aki azonban elméleti fejtegetéseket vár a Szállj gondolat és a Kukoricán térdepelve visszaemlékezéseket író Gárdostól, csalódni fog. Kétségkívül nem találunk ezekben olyan feszültségekkel teli vizsgálódásokat, mint az erőszak gyakorlását, a forradalom etikai vonatkozását boncolgató Sinkónál, vagy olyan reflexív megnyilvánulásokat Marxról, Tolsztojról vagy Adyról, mint Kunfi Zsigmondnál, s az osztályharcot sem kísérli meg új keretek között értelmezni, mint Justus Pál. Ám érdemes figyelnünk arra, hogy a gondoskodás – melyet hajlamosak vagyunk alábecsülni – hány és hányféle formában tér vissza az önéletírásban. Gárdos, a népszónok, befelé is él, s ezt nem marad nyomtalanul. Ott látjuk az anyát, aki az első házasságából született gyermek haláltusája közben fordítani kénytelen, az első világháborúban Szerbiában megsérült második férjét gondozó hitvest, vagy éppen a kishúgát nevelő nővért, akinek a politikai gondolkodását nagyban meghatározza, hogy szeretett testvére a sztálini tisztogatások áldozata lesz. S ez, jelesül, feminista nőként leélni a huszadik századot, nem marad reflexió nélkül. Olvassuk A nő a történelem sodrában portréit, s halljuk a fasizmus nőpolitikája elleni felszólalásokat. Amikor azt olvassuk a fasizmussal kapcsolatban, hogy „Alattvalóvá és tenyészállattá akarják süllyeszteni a nőt, akinek kizárólagos hivatása legyen kiszolgálni a nemzeti hőst és ágyát melengetni”, bizony olyan regisztereket azonosíthatunk, melyekkel az elméleti elkötelezettséget gyakorló férfi kortársainál nem találkozhatunk. A nő a történelemben, fasizmus és női test: bizony ez egy sokáig mellőzött történet volt, amely az új szempontok sokaságával ajándékozott meg bennünket Silvia Federicitől kezdve Judith Butlerig át sokakig.
S ne feledkezünk meg a vajdasági vonatkozásokról sem, melyek nem merülnek ki abban, hogy Gárdos Mariska az első világháború előtt Bácskában is számos előadást tartott. A Százarcú élet egyik legmegrázóbb fejezetében arról olvashatunk, miként vívta ki a politikai foglyok és a szombatista nőtársai becsületét a bácstopolyai internálótáborban, s bizony, e sorok írója, akinek a legszűkebb otthonáról van szó, lélegzetét visszafojtva követte, vajon megtudunk-e valami pontosabbat arról a „Topolyához közeli faluból” érkező orvosról, aki az éheztetett fogvatartottakat nem volt hajlandó ellátni. S ehhez képest kevésbé feszülten olvassuk az önéletírás azon fejezeteit, amelyekben az 1949 előtti jugoszláviai látogatásokról szólnak.
Szabadka, Palics és Újvidék, gyakori szereplői ezek a Százarcú életnek, amelynek az írója számba veheti azt, ami számunkra letűnt, s figyelmeztethet bennünket arra, ami mégiscsak a miénk.
Kocsis Árpád (2022. szeptember)
Az erdő élete Cirok Szabó István: Agancspark, Forum Könyvkiadó Intézet, Újvidék, 2019. Cirok Szabó István költészetéről minden másn...
Bácskai történetek a buszon Amikor elbűvölt Vasagyi Mária Eszter könyve c. regénye Vasagyi Mária: Eszter könyve: regény, zEtna, Zenta, ...