Az önpusztító digitális társadalom

Végítéletszerű érzés fogott el akkor, amikor 2020 kora tavaszán a koronavírus-járvány okozta kijárási tilalmak miatt egyedül kerékpároztam keresztül a városon. Vasárnap délután volt éppen, munkából hazafelé tartottam: sokakhoz hasonlóan erre külön engedélyem volt. Az irodába járás állapota rövid ideig maradt fenn, hamarosan az otthoni munkavégzés váltotta fel a hagyományos munkaformát. Hazugság lenne azt állítani, hogy a pandémia kitörése előtt ne lett volna lehetőség a kötelezettségek bárhonnani lebonyolítására: elvégre egy olyan digitális korban élünk, amelyben okoseszközeink folyamatos kapcsolatban állnak, a személyi számítógép kommunikál a tabletünkkel és a mobiltelefonunkkal, a felhőtárhelyek és a fájlplatformok bármikor lehívhatóak a webről a világ tetszőleges pontján. A világjárvánnyal azonban új lendületet kapott a munka forradalma, s valami véglegesen megváltozott.

Byung-Chul Han dél-koreai származású filozófus A kiégés társadalma című könyve erről a digitális világról ad átfogó társadalmi elemzést. A kötetben három alappillért emel ki az adatrengetegből: a munkát, a kommunikációt és az érzelmet, végezetül pedig ennek összefüggéseit. A filozófiai értekezés érdekessége, hogy a könyv eredetileg 2010-ben jelent meg, azaz mintegy egy évtizeddel azelőtt, hogy a hagyományos munkavégzést a fejlett világban is felváltsa az otthoni, vagy legalábbis hibrid berendezkedés. (Ebben a tekintetben a nyugati társadalmak sem járnak sokkal előrébb régiónknál, csupán talán annyiban, hogy emberi erőforrásaik bősége révén könnyebben és gyorsabban dolgoztak ki megfelelő digitális platformokat.) A szerző kb. százoldalas munkájának rövid és tömör összefoglalója úgy hangozhatna, hogy a mai társadalom tagjai konstans teljesítménynyomás és -kényszer alatt állnak, ami végül a kiégés állapotához vezet. Ez a destruktív állapot a munkahelyen, az iskolában és a magánéletben is egyaránt jelen van, az egyénnek pedig állandóan eredményeket kell felmutatni ahhoz, hogy elérje a következő kitűzött célt, a sikert.

A kiégés felé vezető út is egy komplex recept kimenetele. Az individualizált egyén egyre inkább elszigetelődik a társadalom többi tagjától, történik mindez annak ellenére, hogy a kapcsolat állandó, szó szerint szüntelen a társadalom alkotói között, ám a személyes találkozásokat a digitális összejövetelek váltják le. A munkahely, az iskola és a magánélet mind-mind olyan stresszforrás, mely egyre jobban átalakul, gyakran összeér. Byung-Chul Han így ír erről a jelenségről: „A jelenkori munka- és teljesítmény-társadalom egyfajta kényszer-társadalom vonásait viseli magán, és mindenki részére biztosít egy tábort, amely munkatábor. Az a különlegessége ennek a munkatábornak, hogy egyszerre vagyunk benne rabok és felügyelők, áldozatok és tettesek, urak és szolgák. Önmagunkat zsákmányoljuk ki. A kizsákmányoló egyben a kizsákmányolt is. A tettes és az áldozat többé már nem különíthető el egymástól. Halálra optimalizáljuk magunkat, hogy jobban működhessünk. Végzetes módon úgy magyarázzuk ezt a jobb működést, hogy általa jobbá tehetjük önmagunkat.” Ebben a rendszerben működve úgy válhat az egyén észrevétlenül polihisztorrá, hogy közben mégiscsak egyetlen célt szolgál: ő maga legyen az eladható termék, hiszen mindannyian ismerjük az érzést és az unalomig ismert frázist, hogy ami nincs fent a Facebookon, az nem is létezik. „Napjainkban csak akkor emelkedik egy dolog értéke, ha láthatóvá és kiállíthatóvá lesz, ha figyelmet kap. Kiállítjuk magunkat a Facebookon, ezzel áruba bocsátkozunk. A termelés [Produktion] szó eredetileg nem a gyártást, és előállítást jelentette, hanem a bemutatást, a láthatóvá tételt.”

Az igazi önbecsapás és az általa kialakított önpusztítás épp a szabadság hamis mámorában keletkezik: azzal, hogy nem kell fizikailag megjelenni egy munkahelyen, szabadnak érezhetjük magunkat, holott az online platformokon keresztül ezzel ellentétes hatást érhetünk el. A folytonos jelen-lét állandó felkészültséget, kis lángon égő koncentrációt idéz elő a relaxáció lehetősége nélkül. Egy újabb Messenger-, Viber- vagy Whatsapp-üzenet, e-mail vagy Teams-értesítés azonnal lobogó tűzzé alakítja ezt a koncentrációt, ettől a pillanattól pedig csak egy újabb lépés az, hogy a flexibilis munkaidő permanensé váljon: „Napjainkban már egybeolvad az üzemcsarnok és a nappali. Így mindig és mindenhol képesek vagyunk dolgozni. A laptop és az okostelefon mobil munkahelyeket alakínak ki.” Byung-Chul Han a kötetben azt is kijelenti, hogy ez a zsákutca, melyben jelenleg élünk, és melynek falait minél hamarabb ki kellene törni, olyan mókuskerék, ami tagadhatatlanul afelé vezet, hogy az egyén ne csak a társadalom másik tagjától idegenüljön el, hanem a társadalom egészétől is. Ez pedig ahhoz vezethet, hogy társadalmak egésze szigetelődik el más társadalmaktól, s így minél sikeresebb az egyén, minél több mindent ér el, annál többet vesztünk világszinten.

A kiégés társadalma nem egy válaszokat adó könyv. Hipotézis és kérdés annál több van benne, és végigolvasása során hiányérzetünk maradhat. Az utolsó oldalakon ugyan felvetődik valamiféle válaszlehetőség, de ez kimerül annyiban, hogy az általunk létrehozott áruházból ki kell törni, a világ kiveszett dolgai közé pedig vissza kell csempészni az istenit és az ünnepit: „Az ún. közösségi gazdaság mindannyiunkat olyan eladóvá tesz, aki éppen ügyfeleket keres. Telepakoljuk a világot olyan dolgokkal, amelyeknek egyre rövidebb a szavatosságuk és érvényességük. A világ belefullad ezekbe a dolgokba. Ez az áruház már nem is nagyon különbözik a bolondok házától. Látszólag mindenünk megvan. De egyvalami lényeges hiányzik, mégpedig a világ. (…) A kommunikáció lármája megfojtja a csendet.” Persze, mindez részemről csak mérsékelt kritika, hiszen véleményem szerint nem mindig a kérdésfelvetőnek kell megadnia a választ ezekre, létezhet külön ember a kérdésekre és külön a válaszokra is.

S akkor térjünk vissza a kiindulóponthoz: ahhoz a korai járványszakaszhoz, amikor nagyon hosszú idő után mindenki egy kicsit lelassult. Amikor délutánonként kertészkedtünk, hirtelen felértékelődött a mozgás szabadsága, a zentai töltés és a Tisza-parti sétány embertömeggel telt meg. Aztán, ahogy berendezkedtünk az újfajta világrendre, félig-meddig visszatértünk a munkahelyekre (ki ténylegesen az irodába, ki pedig a saját otthonának egyik kialakított sarkába), ezek a jelenségek is eltűntek. Tőlem is csak egy kérdés érkezik: miért? Miért felejtettük el oly gyorsan, hogy mennyit profitáltunk a pillanatnyi leállásból? Egészen biztos, hogy az a kikapcsolódás sokakat megmentett a kiégéstől, ami mára valós ok lehet egy betegszabadságra.

A kiégés társadalma akkor szűnhet meg, ha az elénk táruló eszközök által transzformált világot a saját javunkra fordítjuk. Meg kell tanulnunk létezni a folyamatos jelen-létben úgy, hogy közben élvezzük az ünnepit körülöttünk. Ha ezek az eszközök lehetővé teszik a szabad mozgást, akkor nem kell egyetlen határolt térben tengődnünk, de az eszközökkel uralt időnek limitet kell adni. Könnyen lehet, hogy az ipari forradalomhoz hasonló korszak szemtanúi vagyunk, ahol a Google-t és a hozzá hasonló keresőmotorokat mesterséges intelligenciák váltják le. Igaz ugyan, hogy ezzel a fejlődéssel a fiziológiánk nem tud lépést tartani, de mindenképpen törekednünk kell rá, hogy az önpusztító digitális társadalmi forma ne kebelezzen be minket, s valóban ne elszenvedői, hanem haszonélvezői legyünk.

Fehér Miklós (2023. január)

Megjegyzés: Byung-Chul Han A kiégés társadalma c. könyve az Elektronikus Információszolgáltatás Nemzeti Program (EISZ) keretében elérhető adatbázisban szerepel, melynek előfizetője a Vajdasági Magyar Művelődési Intézet. A könyv tehát a VMMI könyvtárában található EISZ-ponton keresztül teljes terjedelmében ingyenesen olvasható. 

Byung-Chul Han: A kiégés társadalma