Nem lesz minden rendben

Fehér Miklós Minden rendben lesz, Forum Könyvkiadó Intézet, Újvidék, 2023.

Kupola csak focizni, Fehér Miklós csak írni, az olvasó pedig csak olvasni szeretne. De ez talán nem ennyire egyszerű: legalábbis énszerintem. Mert bármennyire is fontosabb a foci, a játék, a játék lehetősége még az élet-halál kérdésénél is, olykor mégis csak dönteni kell, melyik csapatnak szurkolsz, Real vagy Barca, melyik csapatba állnál be játszani, ha egyáltalán beállnál, vagy pedig tényleg lehetséges, hogy megmaradj magányos farkasnak és lelkes amatőrnek, akit csak a játék (a szöveg) öröme foglalkoztat. Fehér Miklós második könyve, amely Minden rendben lesz címmel néhány héttel ezelőtt jelent meg a Forum Könyvkiadó Intézet gondozásában, mindezekre a kérdésekre is keresi a válaszokat.

Az első, Fekete normalitás című ifjúsági (?) regénye után, a szerző ezúttal a novella műfajával próbálkozik, ami azért is dicséretes, mert az utóbbi időben a vajdasági magyar irodalomban mintha kevesebben választanák ezt a műfajt önkifejezési formaként. Fehér Miklós pedig mesterien abszolválja a váltást, s bevallom, nekem olvasás közben olykor két kedvenc novellistám: Hazai Attila és Raymond Carver egy-egy szövegének hangulata és világa, történetszövési technikája is felidéződött, sőt olykor még Csáth varázslóját is kikacsintani véltem egy-egy szöveg világából. De - mint ahogyan már fentebb írtam -, az első szöveg főhőse, Kupola egyszerűen csak focizni, Fehér Miklós pedig csak írni szeretne, anélkül, hogy bárki olyan dolgokat is belelátna az írásba, amelyek valójában nincsenek ott.

Mindez azonban nem ilyen egyszerű, mondom még egyszer, mert sok mindent bele lehet látni mégis ezekbe a szövegekbe, hiszen Fehér Miklós sorai, amellett hogy elmesélnek egyszerű történeteket, nemcsak a vajdasági életérzésre, hanem kifinomult érzékenységgel a világ állapotára is rezonálnak, úgy hogy gyakran már nem dönthető el, hol húzódik a határ a lokális és globális, a valóság és a virtualitás, (hiper)realitás és fikció között, hősei és/vagy elbeszélői tudatában legalábbis gyakran összemosódnak a különböző világok. A határok feszegetése, a határmezsgyék lebegtetése szinte minden szöveg sajátja, gyakran átjárkálunk itt a gyermek- és felnőttkor, az álmok és valóság, az emberi és állati létállapotok között.

A történetek között a címek próbálnak eligazítani bennünket, a már többször felidézett Kupola focizni szeretne című novella után a Gyerekjáték, Kételkedés, Irtózat című ciklusok novellái következnek. A szerző külön erőssége a címadás, nekem személyesen a Remélem, holnap is bombáznak, a Van ez a Halál nevű dolog, valamint a Zaviczkyék lánya és anyám kolbászos paprikása címűek lettek a kedvenceim.

Fehér Miklós első kötetét Kincses Endre képei illusztrálták, s az illusztrátor személyének kiválasztása most is zseniálisnak bizonyult, hiszen Nagy Abonyi Dávid - Davie fotói úgy lesznek szerves részei a szövegeknek, hogy nem konkrétan illusztrálnak egy-egy szöveget, mégis ugyanazzal a kifinomult érzékenységgel reagálnak a világ állapotára, ahogyan a szövegek is teszik.

A néma város című novellában egy egész város marad szavak nélkül, lakói mutogatva és gesztikulálva próbálják megérteni a másikat, de ugyanakkor megértetni önmagukat is, hiszen nem csak nyelvet, várost, hazát, identitást, hanem a dolgok értelmébe vetett hitet is elveszítik: „Eltűnt, hát nem érted, nincs olyan, hogy hazánk, kit érdekel, hagyjuk már abba, az emberiség rég nem erről szól. Mindegy, kinek a zászlaja alatt gyűlünk össze, melyik parancsnok adja az utasítást, szabadidőnkben milyen gonoszságot követünk el csak azért, mert unatkozunk, és elértük a fejlődésnek azt a fokát, amikor egymás szórakoztatása a cél, miközben egyre hülyébbek és hülyébbek vagyunk, mert minden ötletet, eszmét, ideát az orrunk alá kapunk.“ Fehér Miklós sorai (talán) azt (is) sugallják, még nincs késő, hogy mégis megpróbáljunk belekapaszkodni az egymás után rakosgatott szavakba, mielőtt a teljes elnémulásunk után a pokol végérvényesen elszabadulna.

Aaron Blumm (2023. június)