Elmélyülni, lelassulni

Varga Zoltán: Leszámolás. Forum Könyvkiadó, Újvidék, 1987.

A 2000-ben elhunyt Varga Zoltán (akinek legismertebb műve az Indiánregény című alkotás) 1987-ben megjelent Leszámolás című novelláskötet közel harminc év írói termésébe nyújt betekintést. A kiadvány esetében valóban csupán betekintésről beszélhetünk, hisz az nem szándékozik összefoglalni a munkásság legfontosabb mozzanatait, nem akar egy pályaívet megrajzolni, ábrázolni, sőt még csak arra sem törekszik, hogy a szerző korábban megjelent hat novelláskötetéből egyformán válogasson. A válogatás, amely Varga Zoltán ötvenedik születésnapjára készült el elsősorban a szerző 1960-as években született novelláiból áll, és az 1970-es, 1980-as évekbeli munkásságáról néhány kivételtől eltekintve szinte semmit sem tudunk meg. A kortárs kritika említést tesz arról, hogy a novellákat maga a szerző válogatta, aki szemmel láthatóan nem tudott elszakadni a nosztalgia érzésétől, és úgy tűnik, hogy a korai írásai többet jelentettek számára. Mindez persze nem jelent minőségi hátrányt, ugyanis Bori Imre A jugoszláviai magyar irodalom története című könyvében úgy fogalmaz, hogy Varga Zoltán „pályája egyenletes, s mintha mentesült volna a kezdő írókra oly jellemző tétova kísérletek kényszere alól, hiszen amikor megszólalt, írósága érettségével, kiforrottságával, autentikus írói világával és megformált elbeszélő stílusával keltett feltűnést”, míg Botlik József szavai szerint „már a hatvanas évek elején érett, önálló világú és szemléletű prózaíróként lépett a vajdasági magyar irodalomba”.

A Leszámolás 22 novellája két ciklusban foglal helyet, és az írások egy-egy cikluson belül időrendi sorrendben követik egymást. A válogatás a mű fülszövege szerint, amit Herceg János jegyzett, Varga Zoltán „realista és cselekményes” elbeszéléseiből nyújt ízelítőt. A cselekményes jelző azonban az író esetében csak fenntartásokkal fogadható el, ugyanis a külső cselekmény, maga a történet a novellák csak egy kisebb részében bír jelentőséggel, a szerző fókuszában sokkal inkább a lélek történései, illetve a (fő)szereplők gondolati történései állnak. Tény, hogy a legtöbbször első személyben megszólaló elbeszélő gondolatai olykor térben és időben egyaránt nagy távolságokat járnak be, viszont ezek elsősorban a külső cselekményeket magyarázzák, próbálják értelmezni, igyekeznek elmélyíteni. Éppen emiatt Varga Zoltán jelen kötetben is megjelent novellái elsősorban lélektani novelláknak tekinthetőek, amelyekben nagy szerep jut a megmagyarázhatatlan, megfogalmazhatatlan érzéseknek, az ismeretlen forrásokból fakadó motivációknak.

A novellákat a „cselekményes” jelzővel illették, viszont korántsem akciódús történetekről van szó, ugyanakkor bizonyos szövegek már-már krimire hajaznak. Például az Új kaland című elbeszélés, amelynek hőse egy szélhámos, aki olyan jól játssza a szerepét, hogy több éven keresztül együtt él egy nővel, aki nem is sejti, hogy párja nem az, akinek ő gondolja, sőt annak ellenére, hogy csak egy hamis diplomával, és minimális szaktudással rendelkezik, magas pozícióba jut egy cégnél, amely egy olaszországi szakmai útra küldi, ahol a szélhámos elképzelései szerint újra felszívódik, és új életet kezd, új kalandba fog. Ez azonban nem történik meg, ebbéli szándékától egy szívroham eltéríti, ami elbizonytalanítja, ugyanis bárhol és bármikor újra megtörténhet vele, és ez arra sarkallja, hogy öngyilkos legyen. Ám még az öngyilkossága előtt egy gonosz tréfát űz egy ártatlan fiúval. Ennek a tettének a motivációja megfogalmazhatatlan, talán a haláltól való félelem, talán az életről lemondás okozta düh készteti arra, hogy megleckéztesse a fiút. A novella lezárása bizonytalan, nem derül ki, hogy a kalandor öngyilkos lesz-e, vagy az utolsó pillanatban visszakozik. Krimiként is olvasható az Egy Hérosztratosz története című novella is, amiben egy férfi megöl egy zeneszerzőt, mert irritálja annak magabiztossága, nagysága, amivel a „szürkék” fölé emelkedik. Az elbeszélő meg van győződve arról, hogy ő is nagy dolgokra hivatott, csupán nem találta még meg azt a területet, amelyen maradandót alkothat. A zeneszerző viselkedésének köszönhetően rájön, hogy a pusztítás az ő terepe, így miután megöli azt, elégeti utolsó művének kéziratát is, majd elmenekül, de mindeközben fölényeskedve tekint a hétköznapi életre, ami a szemében megvetésre és szénalomra méltó.

A novellákat helyenként belengi valami baljós hangulat, az olvasó sokszor úgy érzi, hogy már csak egy lépés választja el a mű főszereplőjét, vagy elbeszélőjét valamilyen tragédiától, mintha a tragédia előszele már ott fújna a sorok között. De az elbeszélések végére legtöbbször kiderül, hogy a tragédia elmarad, a lélek visszahőköl, nem teszi meg az utolsó lépést, a gyilkosság, vagy öngyilkosság pereménél megálljt parancsol magának, és a szereplő inkább tovább éli az életét a megszokott módon, tovább marcangolva magát, tovább játszva a vég gondolatával. Ilyen jelenetnek lehetünk tanúi a Szorongás című elbeszélésben is, amelynek főszereplője egy kisfiú, akit magára hagynak. Az emeleten lévő lakás erkélyén anyja, aki elhagyta a családját, otthon hagyott esernyőjével a kezében azon tűnődik, hogy azt ejtőernyőként használva hogyan tudna lejutni az utcára. A fiú megközelíti az erkély korlátját, már nyitja az esernyőt, de nem rugaszkodik el, hanem befut a lakásba, ahol egy zsilettel megsemmisíti az esernyőt, az egyetlen tárgyat a lakásban, ami az anyára emlékezteti őt.

A novellákban a külvilág, a tér és az idő csak korlátozott jelentőséggel bír. Ezekben a művekben nem az a fontos, hogy adott történet mikor és hol játszódik, mely történelmi korban, milyen nyelvi és társadalmi környezetben, nem jelenik meg a vajdasági magyar irodalomban sokszor emlegetett couleur locale. Ez csupán néha bukkan fel egy-egy mozzanatban, például a nevekben, amelyek elsősorban hétköznapi magyar nevek, viszont időnként egy-egy szerb név is megjelenik, így a figyelmes olvasó sejtheti, de biztosra még ezek alapján sem veheti, hogy adott történetek vajdasági helyszíneken játszódnak. Az író olyan történeteket vázol fel, amelyek bárhol és bármikor megtörténhetnek, hisz az emberi gondolatok, érzések is univerzálisak. Az idő és tér, illetve a társadalmi helyzet csak néha bír jelentőséggel. A Szabad szombat vadászidényben című elbeszélésben a társadalmi rétegződés, a szegények és gazdagok, kicsik és nagyok, kiszolgáltatottak és hatalmasok, jobbágyok és urak ellentétpárja jut kifejezésre, és az alárendelt szereplők, egy apa és fia kénytelen alávetni magát a vadászó urak akaratának, ugyanakkor ez nem okoz bennük nagyobb traumát, mintha elfogadták volna, hogy itt így működnek a dolgok, csak káromkodnak egyet, húznak egyet a pálinkás üvegből és folytatják a dolgukat.

A szerző érdeklődéssel fordul a gyermekek felé, a gyermeki lélek egy érdekes kutatási terepet jelent számára. Ezzel Varga Zoltán nem számít egyedülállónak, hisz a huszadik században számos író és költő is nagy figyelmet szentelt a gyermekeknek, illetve a gyermekek gondolatvilágának. Varga novelláiban a gyermekek magányosak, mint ahogy a kötetben szereplő felnőttek többsége is, és amellett hogy magányosak, sokszor nehéz anyagi körülmények között élnek, boldogtalanok, a közösségi életüket megnyomorítják az érzéseik, és nem tudnak hétköznapi életet élni, nem tudnak boldogok lenni, és ebből a megkeseredett helyzetből nem tudnak kikerülni.

Varga Zoltán nyelvezete már-már barokkos, és a kortárs recepció is kitért arra, hogy időnként a bőbeszédűség csapdájába esik. Ez azonban a legtöbb esetben indokoltnak tűnik, hisz a szerző egy-egy lépés megtétele előtt minden lehetséges következményt, hatást számba vesz, hogy ezzel is hangsúlyozza a döntés súlyát és nehézségét.

A Leszámolást nem lehet gyorsan elolvasni, a novellákon nem tudunk pillanatok alatt átfutni, az író stílusa sokszor megállásra kényszerít bennünket, lelassít és fokozott figyelmet követel tőlünk. Érdemes vele megbarátkozni, és hozzálassulni, hogy ha csak egy rövid időre is, de olvasás közben kilépjünk a pörgő mindennapok mókuskerékből.

Benedek Miklós (2024. március)