Vajdasági magyar áldozatok tömegsírjainak helymeghatározása

TÖMEGSÍROK A DÉLVIDÉKEN/VAJDASÁGBAN

Az 1944–45-ben a Vajdaságban/Délvidéken lejátszódott véres dráma, amelynek csúcspontját az ideológiai és nemzetiségi alapon – elsősorban a németek és a magyarok ellen – végrehajtott tömeggyilkosságok képezték, több ezer áldozatot követelt. Joggal nevezhetjük őket ártatlan áldozatoknak, hiszen zömük valóban nem követte el a számlájára írt, neki tulajdonított bűncselekményeket. A valódi bűnösök – akiknek gonosztettei tagadhatatlanok, és amelyek beismerése már számtalanszor megtörtént – nem várták meg az impériumváltást: a jugoszláv partizáncsapatok beérkezésekor már messze jártak. Az itt maradottak rettegve várták sorsuk beteljesülését, amelyről már megszületett a döntés: megtorlás következik a bosszú, valamint a terror légkörének megteremtése céljából.

A hóhérokat már kijelölték, kezdődhetett az áldozatok kiválogatása. Igyekeztek olyanokat likvidálni, akik a kommunista rezsimnek politikai vagy gazdasági ellenlábasai, potenciális ellenfelei lehettek. Így kerülhettek az áldozatok közé egyházi személyek, papok, tanítók. Verd meg a pásztort, és szétszéled a nyáj!

A letartóztatottak, elfogottak zömének sorsáról ad hoc „bizottságok” döntöttek: bírósági eljárásokról, törvényes ítéletekről csak elvétve beszélhetünk, és ezekről is elmondható, hogy általában koncepciós perek voltak. A rezsim a „népítéletekkel” a lakosság szélesebb – nem a kisebbségekhez tartozó – rétegeit vonta így be a „forradalminak” nevezett igazságszolgáltatásba, már ha ebben az esetben lehet igazságszolgáltatásról beszélni. Tette ezt feltehetően azért, hogy azok minél inkább magukénak érezhessék az új rendszert – azokon a területeken is, ahol nem folytak „felszabadító” harcok –, ha úgy tetszik: cinkosai lehessenek a rezsimnek, és egyúttal bosszút állhassanak az 1941 és 1944 között elszenvedett (vélt vagy valós) sérelmeikért. Két legyet egy csapásra…

A kivégzéseket, amelyeket gyakran brutális tortúra előzött meg, tömegesen hajtották végre, a holttestek tömegsírokba kerültek. Ezeket rejtett helyeken hozták létre, lokációjuk csak szűk körben volt ismeretes. A tömegsírok létezését államilag szorgalmazott titoktartás övezte, a rezsimnek – amely az atrocitásokat követően hamarosan a testvériség-egység jelszavát kezdte el propagálni – nem volt érdeke, hogy a létezésük nyilvánosságra kerüljön. Ha a tömegsírok nem voltak már eleve kellőképpen • 6 Vajdasági magyar áldozatok tömegsírjainak helymeghatározása elrejtve, minden lehetséges eszközt megragadtak, hogy eltüntessék őket szem elől: közterületeket (utakat, parkokat) vagy létesítményeket (lakóházakat, autóbusz-állomásokat, játszótereket, gyárakat) emeltek föléjük. A munkálatok során gyakran került sor az emberi maradványok véletlenszerű vagy szándékos megsemmisítésére.

Az áldozatok valós számát 70 évvel az eseményeket követően sem ismerjük, és – habár erre a közelmúltban történtek erőfeszítések – talán sosem fogjuk pontosan megismerni. De nem is ez a legfontosabb! A legfontosabb az, hogy az áldozatokra, számuktól függetlenül, kegyelettel emlékezzünk, és emléküket megőrizzük! A névjegyzékek pedig bármikor kiegészíthetők, ha újabb, hitelt érdemlő adatok bukkannak fel.

Hasonlóan fontos feladat a tömegsírok feltérképezése és megjelölése. Ezekben egykorvolt nemzettársaink csontjai porladnak, akikre emlékeznünk kell, és akiknek áldozatára folyamatosan emlékeztetnünk kell egyre fogyatkozó közösségünket és a többségi nemzetet egyaránt. Az exhumálás és a kegyeletes, emberhez méltó örök nyugalomra helyezés lenne „méltó és igazságos, illő és üdvös”, de erre – elsősorban anyagi okokból – egyelőre nem számíthatunk. Marad tehát a megjelölés, amelynek ékes példája ez a vajdasági magyar kutatók által összeállított kiadvány.

Molnár Tibor főlevéltáros