„Kis Bácskából süvít a szél...”

A. Sajti Enikő: "Kis-Bácskából süvít a szél...": összeomlás, hatalomátvétel, kisebbségpolitika a Délvidéken, 1918-1947, Kronosz, Pécs, 2023

A 20. század lokális és mikrotörténetét a saját történeti-néprajzi kutatásaim értelmezése okán kutató személyként – a külön érdeklődés itt elcsépelt állandósult szókapcsolat lenne – az aranyásó lázas kapkodásával olvastam  A. Sajti Enikő: „Kis Bácskából süvít a szél...” Összeomlás, hatalomátvétel, kisebbségpolitika a Délvidéken 1918-1947. (Kronosz Kiadó, Pécs, 2023.) címet magán viselő könyvet, hiszen már az első pillanattól kezdve élt bennem az összehasonlítás vágya és belső kényszere egy korábbi monográfia, az „Impériumváltások, revízió, kisebbség. Magyarok a Délvidéken 1918-1947” (Napvilág Kiadó. Budapest. 2004.)  című, számomra meghatározó élményt nyújtó művel, nem alaptalanul. A szerző korábban megjelent tanulmányaiból és megidézett könyvéből válogatott, tematikus tömbökbe szerkesztett kötete nem csak a magamfajta, történelmi korszak és események iránt érdeklődő személynek, hanem a történészek, illetve az események mögé „beleső” kíváncsiak számára is bőséggel szolgáltat nem csak átfogó, az összefüggéseket közérthető formában prezentáló információkat, hanem módszertani kívánalmaknak messzemenően eleget tevő korszerű szemléletet is. És akkor még nem beszéltünk a továbbgondoláshoz nélkülözhetetlen irodalomjegyzékről, sokak (sokunk) támpontjáról és kapaszkodójáról. A tény, hogy a szerző korábbi, legalább ennyire nélkülözhetetlen könyvei mintegy előrevetítették az egyetlen helyen elérhető ismeretanyag majdani megszületését, ha lehet, csak növelik a könyv értékét.

Az olvasó formálódó, a kézbevétel pillanatában még képlékeny szempontrendszerét a történész-szerző a fülszövegben imígyen egészíti ki saját alkotói késztetésének megosztásával: „A kötet annak a Délvidéknek a históriájáról szól, amelynek lakói 1918 és 1944 között háromszor éltek át impériumváltozást. A tanulmányok jó része a mindenkori hatalmat gyakorlók gőgjéről, a „másik” démonizálásáról, közösségi emlékezetének, etnikai tudatának, tárgyi, szellemi kultúrájának elpusztításáról, egymás megalázásáról, sőt legyilkolásáról szól...” olvashatjuk, ezzel helyezve szellemi keretbe a tanulmányokat, ráerősítve azon sejtésünkre, hogy a fenti mondatok nem pusztán a könyv üzenetét fogalmazzák meg, hanem sokkal inkább egy – a vizsgált földrajzi régió esetében – napjainkban is tapasztalható, talán (a transzgenerációs trauma fogalmából származtatott) jobb híjján transzgenerációs  többségi-kisebbségi gyakorlatnak nevezhető viszonyrendszer gyakorlatára és időn túli létezésére mutatva rá. Más olvasatban pedig tükröt tartanak elénk azon világos célból, hogy ráébredjünk arra, mennyit veszítettünk azzal, hogy a kisebbségi létet könnyelmű, gondtalan kimúlásként éltük meg, elhitetve magunkkal azt, hogy nincs szabad mozgástér, nem érdemes küzdenünk egy tisztességes életért. Azzal, hogy példaképeket állít elénk, a szerző egyértelműen zsinórmértékkel is szolgál és ezzel teszi magasra a megugrásra váró lécet. És persze mindeközben a gerinces emberek példaként állnak előttünk, újból aktualizálva – relativizálva – önfeladásaink végtelen füzérét.

A négy tömbbe szerkesztett tanulmánykötet első két tömbjének „vezéralakja” Várady Imre nagybecskereki ügyvéd, akinek a két világháború közötti kisebbségi létre a helyi körülményekre adott személyes válaszai, tevékenységének aprólékos bemutatása során a szerző egyszerre alkalmazza a történettudomány és a „kis történelem” értelmezésének módszerét, ami okán egy érezhetően „másmilyen” történet bontakozik ki a történészektől elvárttal szemben: a mindennapi élet vagy éppen az emlékezetkultúra ilyen típusú megragadása lehetőséget nyújt az empátia különböző mértékű gyakorlására, ami, lássuk be, belső emberi igényünk is, függetlenül az eseményektől vagy időszaktól való távolságra.

A tanulmánykötet harmadik tömbje a megtorlás természetét mezteleníti le előttünk azzal, hogy a honvédség és a partizánhatalom brutalitását a lehetőségekhez mérten érzelemmentesen mutatja be, adatok, források dokumentumok mentén. Ami a tömb kétségtelen erénye, az a köznapi diskurzust – ha még a téma kapcsán egyáltalán ilyenről beszélhetünk – egyébként belengő fájdalom és veszteség kétségtelen tényének háttérbe szorítása és az emberi esendőség fölé kerülés igénye. A nyers és értelmezett adatok elegendő traumát hordoznak.

A korábban már megjelent, négy tömbre osztott tanulmányok  lezáró része impériumváltozásokat megelőző vagy azokat követő eszmetörténeti előzményeit, illetve az impériumváltozások következményeit tárja fel: a szerző, amint azt megjegyzi – jóllehet e sorokat a királyi Jugoszláviára vonatkozóan olvashatjuk – hogy „...hatalmi impulzusai hogyan hatottak a délvidéki magyarok kisebbségi stratégiájára, önszerveződésére.” Ezzel a korábbi oldalakon olvasható tanulmányok nem pusztán ideológiai keretet kapnak, de lényegében a magyar kisebbség „feje fölött” történő döntéshozatal gyakorlatának ténye is egyértelművé válik az olvasó előtt.

Összefoglalva személyes reflexióimat: a Délvidék 20. századi történelme iránt érdeklődő vagy azt kutató személy számára a „Kis Bácskából süvít a szél..” tanulmánykötet – és az ott publikált bőséges irodalomjegyzék – fontos, már-már megkerülhetetlen kiindulópontként szolgálhat elmélyülésre, további részterületek kutatására. A témában jártas olvasó számára pedig alapvető olvasmány csakúgy, mint A. Sajti Enikő korábbi könyvei, tanulmányai. Mert azok túlnyomórészt velünk, bácskai, vajdasági, délvidéki magyarokkal foglalkoznak.

Papp Árpád (2023. november)