Oto Horvat: Éjszakai vetítés

Oto Horvat: Éjszakai vetítés. Akademska knjiga, Újvidék, 2024.

Az újvidéki születésű, jelenleg Firenzében élő Horváth Ottó, azaz írói nevén Oto Horvat költő, író és fordító különleges alakja térségünk irodalmának, magyar származása ellenére a szerbet választotta irodalmi munkanyelvéül. 2023 októberében előző, Szabó megállt című regénye volt itt a hónap könyve. Toldi Éva akkori könyvismertetőjében átfogóan foglalkozott a szerző nyelvváltásával és a transzlingválás jelenségével (http://vmmi.org/hu/kiadoi-tevekenyseg/konyv/144/szabo-megallt?fbclid=IwY2xjawH6F79leHRuA2FlbQIxMAABHUuiRkcoexRD26rraMb0SlIg7lAucex1DgeCWSX3Hz9rur3lOVbTQcUvig_aem_s6AJQ1SubC2fHgC72qB5CA), így e témákat most nem érinteném Oto Horvat második regénye kapcsán, mely eredeti nyelven 2021-ben jelent meg Noćna projekcija címmel, magyar fordításban pedig 2024-ben Beszédes István tolmácsolásában.

Az Éjszakai vetítés egyszerre család- és várostörténet, melyben álomképek, a múlt emlékfoszlányai és levéltári, könyvtári dokumentumok rétegződnek egymásra. A család történetén átdereng Újvidék és térségünk huszadik század történelme. A külföldön élő narrátor egy hétre látogat haza Újvidékre az édesanyjához azzal a céllal, hogy rekonstruálja családja történetét önmaga és fia számára. E vállalkozás szükségszerűen a családi legendárium demisztifikálásával, a hazugságok, az elhallgatások és a transzgenerációs traumák felszínre törésével jár. Mindezt talán a legjobban a Großmutti fotójával kapcsolatos szövegrész szemlélteti. A narrátor az újvidéki Almanachból felsorolja mindazokat a fényképészeket, akik elkészíthették volna az apai nagyanya örömteli családi pillanatait Újvidéken. A hallott történetek alapján azt latolgatja, milyen helyzetekben készülhetett kép az asszonyról: tágas nappaliban könyvvel az ölében, lovaglóruhában kedvenc lova mellett, a pesti bálban, ahová imádott járni, családja és a személyzet körében a harminckettedik születésnapján, Bécs, Velence és Budapest nevezetességei előtt pózolva vagy a Garda-tavi Bentrovatti villa előtt. Ehhez képest az egyetlen kép, amely megmaradt róla, a nagymamát csupasz lábbal ábrázolja a valamikori Alkotmány utca 22-es szám alatti bérelt ház fala előtt az istálló és a disznóól közelében a hízódisznó és a malacok társaságában.

Nem ez az egyetlen epizód a könyvben, mely azt mutatja, hogy a valóság olykor köszönőviszonyban sincs azokkal a történetekkel, melyek szájról szájra terjednek egy-egy családban, közösségben. Az olvasó pedig folyamatosan azzal a kérdéssel szembesül, mennyit tudhatunk valójában a szüleinkről, életükről, motivációikról, illetve mit tudhatnak rólunk a gyermekeink. A narrátor nyomozását e kérdések határozzák meg. Szakítani akar az elhallgatás, a titkolózás, a hazugság családi hagyományával, amely nem ritka kivétel, hanem a traumatikus eseményekben bővelkedő hányattatott huszadik század jellegzetes családi mintázata. Személyesen akarja leellenőrizni és felidézni a részleteket. „Mindössze ennyit tehetek. Hogy megtudjam, ki nem voltam, és ki nem lehetek többé soha. És miután mindent felidéztem, az utolsó betűig papírra vetem újvidéki utazásom és tartózkodásom összes pillanatát, hogy majd valaki más is felidézhesse, és hogy ezáltal ő is megértse – ki voltam, és ki szerettem volna lenni” (57.) – határozza meg saját feladatát a narrátor.

Számos feldolgozandó teher nehezedik az elbeszélőre, ilyen többek között a kisebbségi helyzet, az apa és az anya, valamint a saját testi fogyatékossága, az eltitkolt halva született nővér, akinek prózaversszerű szólamai nagyon fontos betétei a szövegnek, a dezertáló, majd Kanadában új életet kezdő nagyapa vagy a szexorgián résztvevő apa. Szembesülnie kell az emlékezete bizonytalanságával is, hiszen művészetének, létértelmezésének alapélménye is megkérdőjeleződik a kutatás során.

A cselekmény középpontjában a visszautazás előtti éjszaka áll, melyen az elbeszélő a kudarcosként ítélt hét végén kerékpárral ered az eltűnt idő nyomába. A múlt tapasztalataira hagyatkozva szinte ködben botorkál, egyes városrészeket alig ismer fel, de olyanok is vannak, amelyeknek teljesen nyomuk veszett. A még meglévő és a már csak az emlékekben létező épületek homlokzatán a család és a mára már eltűnt, multikulturális Újvidék történetei éjjeli vetítésként elevenednek meg. A címre nemcsak ez a mozzanat, hanem az a jelenet is utal, amikor egy ablakon át a hideg napokról szóló képkockák peregnek a televízióban az utcán haladó narrátor szeme előtt.

Az éjszakai nyomkövetés egy szimbolikus festménnyel való találkozással ér véget. Az én-elbeszélőt hipnotizálja Anne-Louis Girodet Özönvíz című képe, mely egy eltörött faágba kapaszkodó férfit ábrázol, aki apját a hátán tartja, gyermekeit ölelő feleségét pedig a csuklójánál fogva próbálja megmenteni a lezuhanástól. A festményen saját élethelyzetére ismer rá: „A kép elevenembe vágott, mert valahogyan így éreztem magam is, még ha a helyzetem nem is volt ennyire kilátástalan és végzetes. Éveken át kapaszkodtam egy fatörzsbe, az emlékezet ágába, ami íme, eltört vagy éppen most törik el, alattam meg a fekete folyó, a semmi, a feledés, a sötétség áramlása és örvényei” (170.)

Oto Horvat Éjszakai vetítés című önéletrajzi elemeken alapuló, fiktív részletekkel gazdagított regénye olvasmányos, fordulatos könyv. Az olvasó a narrátor társává szegődik az izgalmas, olykor fájdalmas családtörténeti nyomozásban, rakosgatja egymás mellé a mozaikkockákat. S bár az eredeti cél nem teljesül, a mozaik nem lehet teljes, az elbeszélő kutatását eredménytelennek tartja, a róla szóló jelentés, ahogyan a Großmutti fotója is, sokféle tolmácsolásra, viszont korlátozott számú végkövetkeztetésre ad lehetőséget.

Novák Anikó (2025. január)