Lordanya képpel

Bicskei Gabriella legújabb könyve, a Lordanya képpel, 10 évvel az első kötete, a Puhakert után jelent meg.  A Lordanya képpel című regény az újvidéki Forum Könyvkiadó Intézet gondozásában látott napvilágot, a közelmúltban pedig elérhetővé vált e-könyv formában is. A jelenleg tanárként és szerkesztőként is dolgozó szerző több interjújában is hangsúlyozta érdeklődését a képzőművészet és a művészettörténet iránt, éppen ezért is érdekes, hogy a második kötete tárgyául egy képzőművészeti alkotást választott.

A regény központjában egy Tihanyi Lajos festmény áll, amely több mint száz év után került elő. Bár a szakértők tudhattak a kép létezéséről, mivel Tihanyi lejegyezte az összes művét, a képet nem találták.  A Tájkép Margithíddal azért is érdekes, mert Budapest egy olyan részét örökíti meg, amely ma már átalakult, hiszen a Wágner-villát a második világháborúban találat érte, ezért le kellett bontani. A képen látható még Gül Baba türbéje is, amely sokak szerint a körülötte lévő magánvillának köszönhette, hogy túlélte a második világháborút.   De hogyan lesz egy Budapestről szóló kép egy vajdasági regény témája? A történet fedőtörténete szerint az említett kép Vajdaságban kerül elő egy család rejtett kincseként, és az ikerpár Júlia és Barna úgy döntenek eladják.

A képpel csak egy probléma van, az, hogy hamis. Bár is a klasszikus értelmében valóban hamisnak könyvelnénk el, azonban kétségkívül az egyik legjobb hamisítvány, amelyet az ikerpár férfi tagja, Mandel Barna festett, és szinte minden pontja egyezhet az eredetivel, amit eddig senki sem látott. Az ikerpár másik tagjának, Júliának is különös viszonya van a képhez. Ő regényt szeretne írni róla, többek közt ezért is kutat levelezésekben a kép története után.  Tőlük jobban csak csak egyvalaki nagyobb megszállottja a festménynek. Pirkler András galerista, aki állítólag kész megvásárolni a képet, annál is inkább, mert őt is különös szál fűzi az említett festményhez, amiről már akkor is meg van győződve, hogy eredeti, amikor még nem is látta, és Júliának is egy és fél órát beszél a képről telefonon. „Késő tavaszi napsütés befagyott Dunával, mondta Pirkler, verőfényes nappal kihalt Budapest rózsafüstös mámorában úszó nyugtalanság, szinte csoda, hogy elbírja Júliáék fala ezt a terhet, itt elnevette magát, és Júia is elmosolyodott, ha csak egyszer láthatná ezt a káprázatot, szinte már könyörgött, megfoghatná, alaposan átnézhetné a festmény hátulját is, ugyanis a képek hátulja sok mindent elárul a múltjukról, a nő ennél a pontnál zárta rövidre a beszélgetést, Fredre gondolt, meg arra, ez a tömény másfél óra után nem lesz már ereje még egy beszélgetésre…” (105)

Mégsem tekinthetünk a műre egyszerűen művészregényként, bár gyakran az lehet az ember benyomása, főleg az első részt olvasva, hogy Bicskei Gabriella képekről, művészettörténetről szeretett volna írni. Tihanyiről, Pechán Józsefről, Han van Meegeren Vermeer képeiről és az elképzelt alkotásokról, amelyeket a regény képzőművészei készítenek, elmerülve azok történetében és jelentőségében, nem csak a társadalom, de az egyén szintjén is. A regényben feltűnő Tihanyi kép és/vagy másolataik végigkísérik a szereplőket. A kép minden szereplő életében más szerepet tölt be, van aki szebb jövőt vár tőle, van, akinek emlékezés miatt fontos, más anyacsalogatóként használná. Talán a műértelmezés szubjektivitása is közrejátszik abban, hogy a történet ennyi különböző szálat magával vonz, láttatni akar és értelmezni próbál, néhol azonban a sok beáramló szál között elveszik a történet, elsősorban az első részben.

A sokrétűség viszont nem csak a műelemzésre vonatkozik. A könyv egyszerre családi-, lélektani-, szerelmi- és detektívregényként is értelmezhető. Az elbeszélők váltakoznak, és már-már vallomásokban engedik közelebb és közelebb az olvasót magukhoz és ahhoz az ürességhez, amit igyekeznek betölteni olykor egymással, máskor festményekkel vagy éppen munkával.

Bencsik Orsolya, a kötet szerkesztője egy interjúban arról beszélt, hogy a kötetben fellelhető a vajdasági magyar irodalom visszatérő motívuma, az elvágyódás, kitörni vágyás. A szereplőket lassacskán megfojtja a bácskai homok és az ugyanolyan hétköznapok. A tengerpartra költözés álma vagy a Skócia kép, egy vágy, ami valami miatt nem valósult meg. A festmény eladásától és a vele járó haszontól egyfajta megoldást várnak a szereplők. Érdekes azonban, hogy a végén már nem is akarnak annyira megválni ettől a képtől, ami egy szép új világgal kecsegtet. Barna nem akarja elengedni Júliát, hiszen ők ketten képeznek egyet, és hiába van mindkettőjüknek valakije, akik még a játékaikba is belemennek, láthatóan ők egy másik szinten kapcsolódnak. A játékokkal a szereplők feszegetik és átlépik a különböző határokat, legyen az érzelmi és más határ, csakúgy ahogy Bicskei is folyamatosan átlépi a valóság és a fikció határait. A szerző persze mindezt úgy teszi, hogy az olvasónak nem nehéz a könyv mindent mondatát tényként kezelnie, beemel levelezéseket, kiállítás megnyitó szöveget is. (A szöveg eredeti változata az illusztrátor egyik kiállításán hangzott el.)

A kötet illusztrációi nem puszta kiegészítő elemekként szolgálnak a történethez, hanem beleépülnek abba. Sagmaister Peity Laura képei a regényben Barna képeivé válnak. A rózsaszín képek összekapcsolódnak a Tihanyi képpel is, amelynek egyik főbb színe szintén ez. A szerző a szövegből kiragad egy-egy mondatot, amit aztán a képek alá ír, ezzel is erősítve a kapcsolatot a szöveg és kép között.

A Lordanya képpel sokrétű történet, amely a született kritikák alapján más-más miatt izgalmas olvasmány az embereknek. A szerző pedig nemrégiben egy verseskötetet is beharangozott, úgyhogy az olvasóknak remélhetőleg nem kell már sokat várniuk a következő könyvre.

Komáromi Dóra (2025. február)