Ifjabb Sóti Pál

A szabadkai Délmagyarország című napilapban közölte Kanizsai Ferenc 1909-ben folytatásokban Ifjabb Sóti Pál című regényét. Könyv alakban most jelenik meg először, ami elsősorban Mák Ferenc érdeme, aki megmentette a művet a feledéstől. Meglátása szerint a pusztulásnak indult Délvidék egyik legszebb, legmegrendítőbb irodalmi műve. Mák Ferenc kiváló eligazító utószavában nemcsak a regényt elemzi, hanem Kanizsai Ferenc egész munkásságát is összefoglalja. 
 

Úgy indul a regény, mintha egy valós személy élettörténete tényszerűen zajlana előttünk. Egy szép reményekkel Budapestre induló joghallgatóé. Fokozatosan derül ki, hogy a szerzői szándék ennél sokkal összetettebb, voltaképpen egyetlen figurába sűríti azt a pusztulásra ítélt társadalmi réteget, melyet az irodalomban a dzsentri jellegzetes sorsaként fogalmazott meg számos jeles írónk.
 

A hitelesség záloga annak a meggyőződésnek a fenntartása, hogy valóban létező személlyel van dolgunk, hiszen az események sora kortárs szöveg kortárs hősére utal. Ezt az író kiszólásai is folyamatosan erősítik.
 

A főhős családja egy „fordított” házban él, ami eleve furcsa Bács-Udvardon, a Tisza-parti városban. Baljós és idilli környezet. Minden fokozatosan derül ki. Az is, hogy nem egy egydimenziós dzsentrihős szükségszerű bukásáról és klisésors leírásáról van szó. 
Érdemes végigtekinteni azokon a jelenségeken, melyek jellemző mozzanatai a sorstragédiának. Egyúttal csalhatatlanul diagnosztizálják is a társadalmi anomáliák tüneteit. A művet a párbajjal végződő szenvedélybetegségek sorsregényei között helyezhetjük el, amely a dzsentrit, a kékfestő fiát állítja a középpontba. Bukásához nemcsak a származása, hanem gyenge akaratereje is hozzájárul. Könnyű volna azt mondani, hogy mindezek determinálják. Ettől azonban még életben maradhatna.
 

Vannak azonban másfajta társadalmi mozgások is, József Attilával szólva, ekkoriban „kitántorgott Amerikába másfél millió emberünk”. Vannak, akik képtelenek az elmozdulásra, a fejlődésre, az új kihívások elfogadására. Sokaknak viszont nincs mit veszteniük, azért vándorolnak ki. Vannak, akik – miután az óceánon túl egzisztenciát teremtettek – később a családjukat is magukkal vitték. Ebből azonban senki sem írt a magyar irodalomban sikertörténetet. Inkább az a jellemző, amit Szilágyi István fogalmazott meg egy emberöltő távlatából Kő hull apadó kútba című emblematikus regényében.
 

Kanizsai Ferenc regényében új jelenség az emancipált nőalak megjelenése, aki két lábbal jár a földön. Korábban a csicsergő, egydimenziós fruskák voltak a dzsentrik szokásos ideáljai, akiket eltartottak. Itt pedig csitvári Csitáry Olga próbálja maga után vonszolni jegyesét Amerikába. Mivel „Magyarországon keserves sor kenyérkereső nőnek lenni”. Egy ideig úgy tűnik, a főhősnek sikerül az áttörés, megtanul alapfokon angolul, szíve választottja levelekkel biztatja, majd szinte földöntúli hangon szól hozzá még a végzetes éjszakán is: „Egy esztendőn át megemberelted magad. Még csak egy próba van hátra. Ez az utolsó próba. Ha ezt kiállod emberül, nincs semmi baj. De ha meginogsz, elbukol, soha-soha többé el nem érjük egymást, szegény hű párom. Nem veszed-e észre, hogy ugyanaz a veszedelmes hangulat igyekszik tőrbe ejteni, amely Budapesten lett úrrá rajtad, amikor a kávéházakat bújtad? Ne habozzál! Ugorj fel, és szaladj innét!” 
 

A fokozatosság az igazi bravúrja Kanizsai Ferencnek, lassan indít, az általánosságok felől közelít, majd fokozatosan egyedíti a szereplőket. A cselekmény indítása egészen sablonos, majd az események váratlan fordulatokkal a végsőkig felpörögnek, és egy lélektani dráma mentén még a szereplők maguk is képesek megváltozni, ahogyan egy fejlődésregényben: nem azt teszik, amit a klisé szerint elvárnánk tőlük. A kocsmában drámai jelenetek váltják egymást az utolsó oldalakon, groteszk haláltánc részesei vagyunk, mert csak mi látjuk, hogyan táncol a halálba a főhős, holott mennyien vannak körülötte, akik világosan látják, hogy a vesztébe rohan, eleinte meg is akarják menteni, aztán mégsem úgy alakulnak az események. Egyenesen drámaivá válik az anya meghasonlása a kritikus pillanatban. Mintha mindenkinek egyszerre menne el az esze. A virtus együtt jár az önérzettel, a dac a büszkeséggel, az önhittség a kárörömmel, a részegség a túlvilággal. 
 

Meg sem lepődik rajta senki, hogy a gondok megoldásának legkézenfekvőbb módja a meghívott halál. Ebből a regényből sem hiányozhat. Bármilyen sok irodalmi alkotás is fogalmazta meg eddig, nem lehet elégszer elmondani azt a máig érvényes statisztikai tényt, hogy ma is minden 19 órában öngyilkos lesz valaki a Bácskában. Ez tette a halálövezetet már akkor világhírűvé.
 

Az önidejű regények többsége meg sem éri, hogy bekerüljön az irodalomtörténetbe. Kényelmesebb a dzsentrit mindig ugyanazokon a műveken keresztül szemléltetni. Megkímélve bennünket az olvasás fáradalmaitól. Mindenkinek ajánlom ezt a regényt. A felfedezés élményét hozza. Fordulatos, kiváló olvasmány. Hiányzó láncszeme volt eddig irodalmunknak. 
 

A Délvidéki Soroló könyvsorozatának első darabja. Lehet bármilyen régi egy mű, ma új köntösben kerül elénk. Ehhez hozzásegít a korszerű tálalás, a kivitelezés is. Beszédes István elegáns grafikai vonalvezetése révén értékes és szép kiadvánnyal gazdagodik könyvespolcunk.

Kontra Ferenc