Detektívmunka a fémofferek árnyékában

"Nem a lebegő szentek, a jelenések, a csodás gyógyulások az érdekesek számunkra mindennapi életünkben, hanem a Természet fantasztikus titkai, és örökké csodálkozom azon, hogy az emberek milliói nem csodálkoznak az élet minden pillanatában! Olyan magától értetődőnek vesznek mindent." – Szentkuthy Miklós [1]

Feltehető a kérdés, miért kezd bele valaki egy néprajzi-kultúrtörténeti monográfia olvasásába, ha előre feltételezi, hogy száraz tények halmazával, vagyis nem egy könnyed olvasmánnyal találja szembe magát? Talán azért, mert mindkét tudományág képtelen csupán a maga szűk, szakmai tárgykörében vizsgálódni, hanem kénytelen a helytörténet, szociológia, történelem, vallás, pszichológia, irodalom stb. világának ösvényein is haladni, hogy egy teljes, érthető képet tudjon adni a kiválasztott, bemutatott téma kapcsán. A több, különböző tudományterületet ötvöző hozzáállás pedig egy természetes feszültséget kelt, hiszen a detektívekhez hasonlóan apránként, sok hozzáértéssel kell összekötni az egymásba illő információkat, jelentéseket, folyamatokat, történelmi tereket, nemzetek közötti kapcsolatokat stb., ami egy jókora kihívás! A néprajz továbbá azért annyira érdekes, mert lehetővé teszi számunkra, hogy mások szemén keresztül lássuk a világot. A kutatók, ahelyett, hogy kizárólag megfigyelésekre, statisztikákra vagy kérdőívekre támaszkodnának, közvetlenül merülnek bele egy csoport mindennapi életébe, hogy belülről kifelé értelmezzék annak kultúráját, szabályait, tudását, vallási meggyőződéseit, ugyanis az etnográfia a hogyan és a miért kérdések mentén is vizsgálódik. Ezen kívül egy érdekes jelenség, aspektus a 20. század kezdete óta, a vérzivataros idők miatt tapasztalható elidegenedés érzése, amit az ember a saját kultúrájával, életvitelével szemben érez. A kultúrtörténet és a néprajz ezt a látszólag magától értetődő elidegenedést kérdőjelezi meg. Az etnológiai témakörű könyveket olvasva hirtelen olyan mintákat ismerünk fel a saját, mindennapi életünkben, amelyeket korábban soha nem vettünk volna észre.

A felvezető gondolatok kapcsán pedig felvetődik a kérdés, hogy kinek a könyvét és komoly „nyomozómunkáját” szeretném bemutatni?  Dr. Silling Léda néprajzkutató 2025-ben megjelent, a Vajdasági fémofferek címet viselő művét, pontosabban az offerelés témáját igyekszem körbevilágítani „történészi szemmel”. Ez a munka régiónk eddig kevésbé kutatott szakrális emlékeit dolgozza fel. Az offerek (fogadalmi/áldozati ajándékok) olyan aprócska tárgyak, amelyeket vallási fogadalomból vagy hálából helyeztek/nek el kegyhelyeken, templomokban. E tárgyak különböző anyagokból készülhetnek, de a szerző a fémekből készültekre fókuszált! A könyv monografikus igényességgel tekinti át a Vajdaság és a tágabb régió kultúrtörténeti kapcsolatait a népi vallásosság sajátságos formáján keresztül, rávilágítva a vidék történelmi, iparművészeti, nemzeti és kulturális sokszínűségére, kapcsolataira. A kötet a Forum Könyvkiadó Intézet gondozásában jelent meg.

Dr. Silling Léda néprajzkutató a rejtett tudást teszi láthatóvá, vagyis az olyan dolgokra világít rá, amiket az emberek szinte gondolkodás nélkül, vagy eltanult minták alapján tesznek. Eltemetett „perspektívákat” rekonstruál, azokat a szabályrendszereket, szokásokat teszi nyilvánvalóvá, amelyek a történelmi, társadalmi változások hatására azért mégiscsak alakultak/nak, változtak/nak.

Az ember egy kiszolgáltatott lény, aki szorongatott helyzetében a felsőbb erőhöz, Istenhez (korábban a szellemvilághoz, vagy pogány istenekhez) könyörög, fordul. Segítséget kér, vagy hálálkodik, és ezt ajándék formájában a külvilág számára is láthatóvá teszi, a lelkiismeretét megnyugtatva vagy eleget téve bizonyos külső elvárásoknak! A fogadalmi felajánlások azonban sokkal többet jelentenek, mint valami vallási megnyilvánulást, mert az offerek történelmi (tárgyi) dokumentumokként, forrásként funkcionálnak, amelyek mélyreható betekintést nyújtanak az adott társadalomba, az emberek életkörülményeinek nehézségeibe, vagy jólétébe és persze a világnézetébe, továbbá tükrözik a fennálló hatalmi struktúrák manipulatív működését is.

Egy fogadalmi ajándék anyaga sokat elárul az ajándékozó társadalmi státuszáról. Az ókortól kezdve napjainkig a gazdag polgárok aranyból, ezüstből vagy bronzból készült fogadalmi tárgyakat adományoztak. A szegényebb osztályok olcsóbb anyagokat, például fát, viaszt, agyagot vagy vasat használtak. A tárgyak kidolgozása is a társadalmi helyzetre utal, ami az otthon készített tárgyaktól az iparművészeti remekekig nyilvánulhat meg. A fogadalmi tárgyak előállítása bizonyos korokban fontos gazdasági tevékenységnek számított (valahol még ma is), és jelentős bevételeket, pénzforgalmat generált. E tárgyak előállításának és felajánlásának hanyatlása egyértelműen társadalmi-hatalmi változásokra vezethető vissza, amire később részletesebben kitérek még.

            Az offerek (ex voto, tamata) azokat a körülményeket tükrözik, amitől egy korszak emberei féltek, vagy azokat a jelenségeket teszik kézzel foghatóvá, amelyeknek ki voltak téve: pl. járványok, állati dögvészek, háborúk, szerelmi bánat, gyermektelenség, rossz termés. Az anatómiai fogadalmi ajándékok, mint a testrészek (lábak, szemek, méh) másolatai azt mutatják, hogy a lakosság milyen fizikai betegségekben szenvedett, és hol érte el az orvostudomány egy adott korban a határait. A fogadalmi felajánlások száma egy adott szent tér helyi vagy regionális jelentőségéről is tanúskodik. Ha egy jelenség (pl. a felajánlási tárgyak készítése) különböző korokon, vallásokon át és nemzetek között is megvan, akkor az ilyen jellegű kapcsolódási pontokra is rá lehet világítani.

            Dr. Silling Léda néprajzkutató könyve az offerelés kutatástörténeti előzményeivel kezdődik, majd leszűkül a vajdasági lelőhelyek vizsgálatára, a hálatárgyak típusaira, a vallások és nemzetek közötti kapcsolódási pontokra. Ezt követően egyenként mutatja be a doroszlói, bogyáni, tekiai, neštini (Neszt), nagybecskereki, újvidéki, bácsi offereket, továbbá e jelenség szórvány előfordulásait. A kötet gazdag képanyagát Svetlana Kolović, Željko Vukelić, Ivona Kiš Malinović, Olga Andraši, Dr. Silling István és a szerző fotózták. A könyvet olvasva logikusan felépített lépések segítségével mélyülünk el a fémofferek világába, kultúrtörténeti, helytörténeti, népgyógyászati, szociológiai mellékösvényeken is átvágva. A szerző ügyesen bánik a korábbi szakirodalmi tartalmakkal, ami arra utal, hogy Dr. Silling Léda igencsak jártas a témában. A fülszöveget író Bárth Dániel (az ELTE BTK Néprajzi Intézetének igazgatója) erről így fogalmaz: „A tanulmányokat építőkövekként egymásra helyezve monografikus igényű áttekintés születik (…) Annak ellenére, hogy a Vajdaság magától értetődő módon kínálja az interetnikus és interkonfesszionális lehetőségeket, a szerző kutatói elhivatottságát dicséri, hogy figyelembe veszi ezeket a viszonyokat. Korántsem csak a római katolikus és magyar gyakorlat részletezésére koncentrál, hanem a többi római katolikus, valamint a pravoszláv gyakorlat bemutatásának is megfelelő teret szentel.”

            A szerző a műve írásakor feltehetően arra gondolhatott, hogy feltételezhetően csak érdeklődő szakmabeliek fogják olvasni, pedig az offereléssel kapcsolatos téma egy szélesebb olvasóközönséghez is szólhatna, hiszen a vallásos buzgóság, a fogadalomtétel ma is élő hagyomány, a hanyatló tendencia ellenére. Amennyiben nem csak néprajzi-kultúrtörténeti munkaként közelítünk a témához, hanem a laikusok számára is könnyen olvashatóvá szeretnénk tenni, akkor érdemes lenne a fogalmak etimológiai magyarázatát is beleszőni a szövegbe, továbbá a kutatás folyamatáról, módszereiről szót ejteni, valamint visszanyúlni az ókori előzmények (Aszklépiosz-szentélyek, az illiászi hekatomba-áldozatok) és középkori, templomi-kolostori ima-gyógyítások bemutatásához.

            Történészként olvasva e könyvet fokozatos figyelemmel követtem a történelmi fordulatok megjelenítését, amelyek közvetlen vagy közvetett hatással voltak az offerelés koronkénti változásaira. A szerző a következő sorsfordulókat taglalta: a török kiűzését követő újjátelepítés, a trianoni határmódosítás, a titói kommunista rendszer. Ezek a politikai változások ugyanúgy hatottak a tárgyalt vallási jelenségre, mint a 18. századtól csírázó, majd mindinkább terebélyesedő, burjánzó iparosodás, mint gazdaságtörténeti elem, ami szintén többször is említésre kerül e műben. Dr. Silling Léda könnyedén és egyértelműen illeszti e fordulatokat a vizsgálódási anyagába. Viszont itt szeretném felhívni a figyelmét még egy politikatörténeti tényezőre, ami jelentős hatással bírt az offerelés szokásának átalakulására, de nem került említésre, ez pedig a szekularizáció. [2]

            Az 18. század végén egyre erősödő szekularizáció (az egyházi vagyon kisajátítása, a rendek és kolostorok feloszlatása, az egyház és az állam szétválása) paradox módon a zarándoklatok és zarándokhelyek számának növekedéséhez vezetett a 19. században, ami az offerelésre is hatással volt. A Habsburg Birodalomhoz tartozó magyar területeken e folyamat lassabb volt, a teljes szétválasztás csak a kiegyezés (1867) után kezdett elmélyülni, a magyar államszerkezet itt továbbra is támogatta az egyházakat. A szekularizáció mégis egy döntő érvágást jelentett az egyházak életében, így a világi hatalommal és a racionalizmussal szembeni új erőt a katolikus megújulási mozgalom, a protestánsok körében pedig a pietizmus (istenfélés, szelídség, jóság) biztosított. Az egyház korábbi befolyásának részleges vagy teljes elvesztésére válaszul a katolikus papság és szerzetesség a jámborságot, a vallási buzgóságot, a búcsújárásokat, a felajánlási ajándékok készítését szorgalmazta, azzal a hátsó szándékkal, hogy megőrizze saját hatalmi helyzetét a hívők tömeges bázisa által. Ezzel párhuzamosan a modernizálódó, iparosodó világ kihívásai miatt kizsákmányolt munkások és parasztok új, érzelmi alapú istentiszteleti és zarándoklati formákat kerestek testi és lelki bajaik enyhítésére. Ezek a különböző háttér-motivációk fonódtak egymásba és kaptak ismét erőre a 18. századtól kezdődően az offerelés vajdasági megnyilvánulásaiban is.

            A felvilágosodás, a tudomány és a polgári életvitel nyomása arra kényszerítette az egyházat, hogy újrapozícionálja magát, ami gyakran a természetfeletti erők hangsúlyozásához vezetett a csodákba és a zarándoklatokba vetett hit révén, és ehhez a természetfeletti világhoz társult a barokk művészet „szédítő, elbódító” pompája. A vallási miszticizmus így vált a tömegkultúra részévé. A szekularizáció révén a katolikus egyház fokozatosan vesztette el politikai hatalmát és gazdasági bázisát (mivel a kolostorokat feloszlatták és az állami pénzeket megnyirbálták vagy megvonták), ezért a 19. században a zarándoklatok az erőszakos szekularizációval és modernizációval szembeni ellenállás kifejeződésévé váltak. A búcsújárások tömegessége biztosította az emberi értékrendbe vetett hitet (mint a pl. a tisztesség, együttérzés, segítőkészség stb.) a gátlástalan, profitorientált, kizsákmányoló és környezetromboló kapitalista szemlélettel szemben, továbbá erősítette a vallási (katolikus, ortodox) identitást a liberalizálódó világ értékrendeket romboló forgatagában. Ez egy erősen érzelmi alapú szembeszegülés volt, amely a katolikusok körében a Mária-tiszteletre épült, és a regionális, valamint a helyi zarándokhelyekre összpontosított, ám ez a Szent Szűz iránti természetes, de egyházpolitikailag is gerjesztett áhítat nem csak a törökök kiűzésének hálájára vezethető vissza. A Mária-kultusznak volt egy másik társadalmi és egyházpolitikai gyökere.

            A 18. század végéig a keresztény egyház a hierarchián belül marginalizálta a nőket, csakhogy a férfiakat akkoriban „megfertőzte” a politika, továbbá elszívta őket az ipar és a hadsereg. A női vallásos jámborság felélesztését a 19. században az egyház a férfiak „hitetlenségének” gyógyírjaként üdvözölte, és a katolikus megújulás egyik központi tételévé tette. A Mária-tisztelet terjedése a nők megnyerésének egyházi propagandája volt a maga korában. Ez összhangban volt a nőkről, mint „érzelmes lényekről” alkotott akkori társadalmi felfogással.[3] Szűz Mária tiszteletének fokozódása (különösen a Szeplőtelen Fogantatás dogmájának 1854-es megjelenése után, az Immaculata Conceptio dogmáját IX. Piusz pápa hirdette ki az Ineffabilis Deus kezdetű bullájával.) erőteljes példaképet kínált a nőknek, de egyben egy olyan, konzervatív keretet is, amely az engedelmességet, az anyaságot és a szenvedést ünnepelte. E jelenség a vallásszociológiában, a 19. századi vallásfeminizáció fogalmában nyilvánul meg. [4]

            A regionális és helyi Mária-szentélyek és -zarándoklatok olyan terekké váltak, ahol a nők nyilvánosan is kifejezhették odaadásukat, és lelki-cselekvési közösségre lelhettek a szigorúan férfias egyházi struktúrákon belül. A Mária-képek megkoronázása is részben ebből az egyházpolitikai megfontolásból történik, a nők pozíciójának erősítése érdekében (a magyar nemzeti egység eszméjének kiterjesztése mellett), továbbá mivel ennek a szokásnak jelentős gazdasági-pénzügyi vonzata is volt az állami támogatások nélkül maradt egyház számára. Ahogy a liberális, világi állam mindjobban kiszorította az egyházat a nyilvános szférából, a papság egyre inkább a magánszférára (az otthonra) összpontosított.  A női vallási buzgóság éltetésével az egyház biztosította beleszólását a gyermekek nevelésébe, amivel közvetett befolyást gyakorolt ​​a családokra, ezáltal a társadalomra. Így erősítette politikai pozícióját az államhatalommal szemben. Bár ez spirituális manipulációnak tekinthető, sok történész, szociológus mutat rá arra, hogy a nők a búcsújárások, zarándoklatok által egyfajta szabadságot és cselekvési teret találtak, amelyet az akkori világi állam megtagadott tőlük. Például az offerek készíttetése is egy ilyen önálló megnyilvánulásnak tekinthető.

            Dr. Silling Léda monografikus munkája rámutat arra, hogy a fent leírt egyházpolitikai jelenség nem csak a katolikus egyházra volt jellemző, hanem interkonfesszionális jelleggel bírt, hiszen a katolikus világgal érintkező pravoszlávok körében is megjelent a vallásos jámborság és az offerelés, aminek jelentős gazdasági vonzata is volt a szent tereket biztosító helyek és egyházi körzetközpontok számára.

            Dr. Silling Léda rengeteg különböző szálat fon össze a munkájában, és ezt könnyedén követhetően, fokozatosan teszi, egyre mélyebb kutatói rétegekbe merülve. Egy kutató azonban nem képes minden szempontot egyszerre vizsgálni. Történészként én a szociológiai háttér rövid, de részletesebb megvilágítására fektettem volna hangsúlyt. A Mária-tisztelet mint kultusz fontos szerepet játszott akkoriban a társadalmi rend (az egyház hatalmának a világi uralommal szembeni) fenntartásában. A történelem során a kultuszok és rituálék többnyire a közösségi kohéziót szolgálják, ám politikai-hatalmi átmeneti korszakokban a fennálló renddel szembeni alternatívaként vagy az egyéni autonómia kifejeződéseiként, vagy korlátozóiként jelennek meg. A búcsújárások és az offerelés szokása a csoporttudatot, az összetartozás élményét erősítették (erősítik ma is), morális kódexet teremtettek az iparosodás korában, de egyben rögzítették az egyházak vezetőinek valláspolitikai, hatalmi elképzeléseit is. Az egyházi személyek által a 18. században újraélesztett búcsújárások, zarándoklatok az ókori kultuszokhoz hasonlóan lehetővé tették a szélsőséges élmények (a közös énekes-imádságos virrasztások, vagy a hosszú és testileg lefárasztó, vallási célpontokhoz való menetelések, körmenetek után a vallási mámor, eksztázis) megélését előírt keretek között, így az egyén nem vált a társadalmon kívüli „veszélyes lénnyé”,  hanem a megtisztító rítus (katarzis) után visszatérhetett a nehéz mindennapok monotóniájába. A megtisztulással visszanyert lelki egyensúly leginkább a fennálló társadalmi rend fenntartását biztosítja. Ez is alátámasztja a manipulálási háttér-motivációt. Émile Durkheim (1858-1917), francia szociológus a vallási kultuszokat "társadalmi ragasztóként" értelmezi. Az offerelés Vajdaságban is kimutatható jelensége – szociológiai szempontból – egyértelműen nem csak vallási cselekvésként fogható fel, hanem a 18. században kialakított társadalmi rend megszilárdulását és az egyház politikai befolyását erősítette. Ám amíg az egyház a zarándoklatokkal a saját hatalmi pozícióját igyekezett konzerválni, addig a búcsújárásokkal észrevétlenül meg is bolygatta a társadalmat, hiszen a jövés-menés, a búcsúfia vásárlás, a lacikonyhás étkeztetés, a különböző társadalmi rétegek keveredése stb. által a multikulturális fogyasztói társadalom magjait szórták el.

            A szekularizáció és az iparosodás mellett volt még egy történelmi tényező, ami úgyszintén hatást fejtett ki a zarándokhelyek és zarándoklatok növekedésére, így a fogadalmi fém- és egyéb offerek készítésére, elterjedésére. A vallásos jámborság terjedése egybeesik a francia forradalom és a napóleoni háborúk hihetetlen méretű pusztításainak korával is. Ez a 18.-19. század fordulóján lezajlott vérengzés és hadi vállalkozás a kártételek szempontjából 20. századi világégésekkel vethető össze, így teljesen egyértelmű, hogy az akkori borzalmas következmények is hozzájárultak a vallásos jámborság reneszánszának kialakulásához.

            Mint ahogy a bevezetőben már említettem, egy néprajzi-kultúrtörténeti monográfia olvasása felér egy detektívregény élvezetével, hiszen olyan tények kerülnek napvilágra, amelyekre az ember nem is gondol. Dr. Silling Léda néprajzkutató egy hihetetlenül igényes és alapos, hiánypótló munkával lepte meg az olvasóit. Tényfeltáró munkájával, széleskörű tudásának bevetésével, továbbá a párhuzamok és összefüggések érthető kifejtése által olyan részletekre, kapcsolódási pontokra hívja fel a figyelmet, ami vetekszik a leghíresebb krimik legjobb nyomozóinak ésszerű fejtegetéseivel! Aprólékos munkával illesztette egymáshoz a téma mozaikköveit, egy sajátságos tényhálózatot formálva, de a kép még nem teljes, és ezt a szerző maga is jelzi, hiszen az offereléssel kapcsolatos átalakulásokról, trendekről is szót ejt, mint további kutatási lehetőségről! Kíváncsian várjuk detektívmunkájának újabb fejleményeit, ugyanis rengeteg kapcsolódó lehetőség rejlik még e téma mögött, pl. a búcsúhelyek szerepe a közösségi identitás alakulásában; a népi vallásosság és a babonák kapcsolata; az orvostudomány fejlődése és a szent kutak, gyógyító szentek, kegyképek szerepének és az offerkészítés szokásának hanyatlása stb. A kedves olvasót ne tévessze meg a detektívregényekkel való összevetés, a Vajdasági fémofferek. c könyv egy néprajzi-kultúrtörténeti monográfia, tudományos adatok hálózata, szakirodalmi jegyzékkel ellátva, vagyis nem egy könnyed olvasmány, mégis igencsak érdekes mindazoknak, akik szeretik a tudományterületek érintkezésében fellelhető témák bemutatását, boncolgatását!

            Végül a munkámat egy, a Mesterséges Intelligencia által generált idézettel zárnám: „Milyen kéjesen vallásos és vallásosan kéjes a szentek aranyozott csontváza a barokk oltárok üvegkoporsóiban: a drágakövekkel kivert koponyák, a selyemmel bevont lábszárcsontok, a gyöngyökkel és hímzett virágokkal díszített bordák. Ezek az ex votók és relikviák a mulandóság diadalmas emlékművei, ahol a halál nem oszlás, hanem ékszerré finomult rituálé.” A MI-nak keresztelt hatalmas adatbázis szerint, amikor visszakérdeztem „tőle”, kitől is származik az idézet, akkor először Szentkuthy-t dobta ki, majd Szerb Antalt, ezt követően Kertész Imrét, a negyedik rákérdezés után pedig Esterházy Pétert! Mint a mellékelt példából is látjuk, a „virtuális tudomány világa” egy még bonyolultabb kihívás elé viszi majd a kutatókat! Ember legyen a talpán, aki ebben a látszatvilágban józanul gondolkodó marad, de van remény, hiszen még léteznek remek, vajdasági néprajzkutatók, akik szakértelemmel végzik a munkájukat!

Wilhelm József (2026. május)

[1] Szentkuthy Miklós: Frivolitások és hitvallások, Magvető Kiadó, 568. old.

[2] Tüskés Gábor, Búcsújárás a barokk kori Magyarországon (Akadémiai Kiadó, 1993). – A könyv többek között említi a 18. század végi (főként II. József-kori) vallásügyi reformokat. Ezek a felülről irányított intézkedések alapjaiban rendítették meg a barokk jámborsági formákat. E mű elemzi, hogyan alakult át a vallási élmény és a csodákba vetett hit a szekularizáció, a felvilágosodás hatására. A szekularizáció itt a szakrális és a profán szféra elkülönülését jelenti.

[3] https://storiaeregione.eu/de/zeitschrift/nummer/fromme-frauen-devozione-femminile - Siglinde Clementi / Cecilia Nubola, Fromme Frauen / Devozione femminile. 12 (2003

[4] Claudia Opitz, Hedwig Röckelein, Gabriela Signori, Maria in der Welt: Marienverehrung im Kontext der Sozialgeschichte 10.-18. Jahrhundert, ‎Chronos Verlag, 1993

   Linda Woodhead, Geschlecht, Macht und religiöser Wandel in westlichen Gesellschaften Herder Verlag, 2018