Meddig él a gyerekkor?

Gion Nándor: Engem nem úgy hívnak. Újvidék, Forum, 1970.

Az ifjúsági regény segít abban, hogy megértsünk valamit a saját gyerekkorunkról. Kezén ragadja az olvasót, és átlépteti azon a bukkanón, amelyet elsőre nehéz volt megjárni. Az olyan bukkanókra, amelyek soha sincsenek igazán mögöttünk, a legjobb orvosság a regény újraolvasása, vagy, mint ahogy velem történt, újra-meg-újra-olvasása.

Az Engem nem úgy hívnak elnyerte a Forum ifjúsági regénypályázatának első díját, és 1970-ben publikálásra került. Nemcsak a vajdasági megjelenés és Gion Nándor szenttamási származása miatt esett rá a választásom, hanem az a meleg, poros, folyószagú levegő miatt is, amely akkor is benne lakna a lapjaiban, ha nem tudnék semmit a szöveg hazahúzó kötelékeiről.

Sokakban alszik valahol a kötetbe sűrített rövid életszakasz: meghatározzák a fejesek a folyóban, a barátok közelsége, az éjszakába tartó csavargás. Esetleg egy kevés kötelezettség, ami még nem igazán nyomasztó. Már történtek nehézkes ügyek, de azok még nem játszanak túl nagy szerepet, még felszín alatt tartja őket a gyerekszem. Még lehet játszani, lehet a dolgokat másmilyennek hazudni.

A regény három fejezetből áll, amelyek olvasatomban Péter, a főhős – majd látni fogja az olvasó, ez egy hazudott név – személyiségfejlődésének három szakaszát örökítik meg. Péter jellemének alakulását egy új női jelenlét indítja meg: egy hajó köt ki a folyóparton, és avégett, hogy a fedélzetről barátaival fejeseket ugrálhassanak, összebarátkoznak a hajóskapitány lányával, Reával.

Rea hatására a fiúnak új akarásai születnek, olyan dolgokat tesz meg miatta, amelyekre egymaga sohasem vágyna – így jut el a kéményseprő udvarába, ahol aztán a férfi arcán fölfedezi azt a kifejezést, amelyet döbbenten talál meg más emberek tekintetén is. A felnőttek arcát megcsúfító érzelmet Péter úgy nevezi, „félelem”. A második fejezetet az a ráébredés határozza meg, ahogyan fölnyílik a szeme a világ hangulatára, és megpróbál megfogalmazni egy számára addig ismeretlen kedélyállapotot, valamit, amit saját bőrén még nem tapasztalt, és amit minden erejével el akar kerülni.

Ebben a kalandban – a kéményseprő meglesésében – Reával kettesben van részük: a továbbiakban összekapcsolja őket a közös motiváció, hogy új utat jelöljenek ki maguknak, olyat, amely megmenti őket a félelemtől. Elhatározzák, hogy megszöknek, és közös életet kezdenek. Péter egyre inkább menekül mindennapjainak felnőttes vonásaitól, így kimarad a munkahelyéről, és naiv vágyainak utolját kergeti. A szökés azonban nem sikerül, és Péter nagyon hamar megérti: kötelességtudóan kell viselkednie, át kell lendülnie, talpon kell maradnia.

Átalakulásának első jelei máris megjelennek: a kiskutyától, amelyet Reának szeretett volna adni, barátaival kegyetlen módon szabadulnak meg, ami azt jelzi, megkezdődött felnőtté romlása, érzelmeinek kiüresedése. A regény végén igazi nevét is megvallja, egészen levedli azt az identitását, amely a Rea távozásával záruló időszakban határozta meg. Le kell vennie gyerekruháját ahhoz, hogy az új helyzetben helyt tudjon állni.

A regényben jelentős szerep jut a bensőséges barátságnak. Az Engem nem úgy hívnak hármasának, Péternek, H. Sz. Dollárnak és Polláknak cimborasága bár nem mindig tűnik felhőtlennek, végül arról bizonyosodhatunk meg, hogy kapcsolatuk sokkal intimebb síkon mozog, mint amennyire azt zárkózottságuk, félszegségük és nyelvi korlátjaik mutatni hagyják. Értik, ha tesznek valamit egymásért, de képtelenek köszönetet mondani, vagy bármiféle visszajelzést adni. Úgy vélem, akkor járnak a legközelebb a nyílt kommunikációhoz, amikor H. Sz. Dollár és Pollák elismerésüket fejezik ki Péter felé, amiért Rea eltűnése után úgy dönt, visszatér a számára kijelölt úthoz, Pollák pedig elárulja, hogy egy hazugsággal kihúzta Pétert a csávából a munkahelyén, ahova így mégis visszavárják. Hallgatólagos ráébredés történik önzetlen barátságukra.

Péter szerencseszáma a kilenc, és hisz abban, hogy mindazoknak a jó élményeknek, amelyekben része lehetett, köze van a kilences számhoz. A regény elején a hajó megjelenését is kapcsolatba hozza a kilencessel, a szöveg végén azonban kérdésessé válhat az olvasóban, hogy csakugyan pozitív változást hozott-e Péter életébe a hajó kikötésével kezdődő kaland. Jó dolog a felnőtté válás? Vagy egészen közelről nézve: Rea eltűnése után javára válik Péternek a felnőtté válás? Azt hiszem, a változás elkerülhetetlen, mint ahogy mindenki számára az. Amikor a hős arra kényszerül, hogy átessen a beavatáson, a gyerekszemek sokszor vakok lesznek a világra, és helyüket egy hűvösebb, fakóbb, valamiben szegényebb látásmód veszi át. Gion Nándor írja regényéről: „a gyerekek, akármilyen szomorúan hangzik is ez, felnőttekké válnak: a szemük megromlik, és többé már nem vesznek észre bizonyos egészen fontos dolgokat.”

Valamit azonban Péter mégiscsak észrevett, amikor Rea eltűnt a hajóval: fölismerte a lezárult korszak visszahozhatatlanságát. Talán ha látta volna önmagát, a saját arcán is ugyanazt a félelmet fedezte volna föl, amit a kéményseprő óta kétségbeesetten próbált elkerülni.

Gion Nándor regénye úgy működik, mint egy kaleidoszkóp: aki belenéz, színesben kezd látni. Így lát egészen addig, ameddig mozog benne az olvasmányélmény – ha pedig kezd lecsillapodni, újra belesandíthat, hogy a színek újra mocorogni kezdjenek.

Szemerédi Fanny (2026. július)