Akkor mi miért félünk?

Nem oly egyszerű könyvet ajánlani, és a döntésemet is nehezen hoztam meg, hogy Sziveri Pasztorál című kötetéről beszéljek. Az év végéhez közeledvén a december mindig is nagyon nyüzsgős hónap szokott lenni, és elképzelhető, hogy ekkor sokkal kevesebb időnk jut a nagy horderejű, terjedelmes könyvek olvasására. Az ünnepekre, karácsonyra való tekintettel és a szűkös időkeret alapján – ugyanis ilyenkor mindenki fejét fogva “megbolondul”, és kivan a család, ha ötfogásos helyett csupán négyfogásos a karácsonyi menü – döntöttem arról, hogy melyik könyvet veszem (újra) a kezembe.

Mindent összevetve el kell mondanom, hogy a választott könyv három az egyben. Csalogatóan hangzik, igaz? Mit is jelent ez a három az egyben jelleg? Elsősorban lehet olvasni (sőt inkább kell, muszáj), aztán pedig mélyen elmerülhetünk Benes József szemléletes és érzékletes grafikáiban. S noha már így is teljes és kerek az egész, van még egy dolog, amitől aztán igazán  kiteljesedik. Ez a varázslat pedig a kötet mellékleteként, a hátlap belső oldalán, egy fekete CD-tokban található meg. Így aztán a könyvet hallgathatjuk is (ebéd közben, például). Kell ennél több?

Habár a kötetben nincs kimondva, de aki valamelyest ismeri a szerző hátterét, élettörténetét, tudja, hogy azt olvasva járhatunk Muzslyán, Szabadkán, Újvidéken, az öreg Dunánál, no meg a nagy, idegen Pesten. Másfelől a szerző a lélek poklában is körbekalauzolja az olvasót.

A muzslyai születésű Sziveri János, Sinkó-díjas vajdasági költő 1954-ben született. Újvidéken tanult és később az Új Symposion folyóirat szerkesztője lett, mely a későbbi rövid életében igencsak mély nyomot hagyott. Mindenki csak Jancsiként emlegette.

Ne tévesszen meg senkit a könyv mérete, karcsúsága, ez egy súlyos olvasmány. Olyan erős és velős, mint egy pacalpörkölt. Szaftos, rágós, erős és mégis puha, néha tud csípni is, s olykor nehéz megemészteni, majd aztán úgy ágynak dönt, hogy mire feleszmélsz, vacsoraidő van. Igyekszem ajánlómat radikálisan megírni, amilyen ő maga is volt. A 20. század vajdasági költői közül az egyik legkiemelkedőbb figura. Mindössze 36 évet élt. Budapesten hunyt el. Az Új Symposion meghatározó alakja. Szabad alkotó, független lélek.

Azt mondják a legendák, ő maga is legenda volt. Asztalrapattanós népi költő, a groteszk, az irónia, az avantgárd értelmiség megtestesítője, elátkozott, kirekesztett proletár. A mi konyhaasztalunkon is hallhatóak gondolatai. Bizony, személyesen a költő pattanhat fel az asztalra: “aki nem hiszi járjon utána, aki elhiszi vessen magára”. Engedjük hát meg neki! A Kos jegyében, a Terpesz vagy a Bábel az ő szájából hangzik el, ugyanis a CD mellékletben több verse is hallható, melyet a költő olvas fel. A konyhában vagy a nappaliban hallgathatjuk. Többet kívánni sem lehet.

Mit művel a test, ha haldoklik? És mit nem? Menni vagy maradni? Élni jobb vagy halni? A senkiföldjén lennénk? Hat-e a narkózis? S ha nem, miért nem? Mondanivalója a létezés és az elmúlás velejét fejezi ki, a végső dolgok mélyére nyúl. Versei erőteljesek, itt-ott már megcsaphat minket (is) a halál szele. Ott állunk vele a halál kapujában, melyet kimeríthetetlen nyersen és büszkén fogad. Tisztában van vele, átható, intenzív haláltudat ez. Talán ez is a baj? Sziveri János, elgyengűltél? Miért hagytad el magad? Hagytál minket magunkra? Ahogyan Pilinszky, úgy ő is begombolja halálát, mellyel teljes mértékben elfogadja, (még az is lehet), hogy várja azt és kész a feldolgozására.

Mi hagyta mégis őt cserben? A hazája, a barátoknak hitt ellenségek vagy a teste? Lehet, hogy ezek mind?

Zene nélkül is már földbe döngető minden egyes szava Sziverinek. Ahogyan beszél az életről, halálról, kitaszítottságáról. Azokat a hétköznapi problémákat mutatja, mondja el, a lehető legnyersebb módon, ahogyan talán még mi sem (merjük) kimondani. Ő azonban nem félt ettől. Akkor mi miért félünk?

Ahogyan már szóba hoztam, CD melléklet is társul a kötethez. Talán felesleges is mondani, hogy a zenének megrendítő ereje van. Éppenséggel a megrendítő szó most a legmegfelelőbb erre a pillanatra. Sziveri versei is dermesztően és vérfagyasztóan megrendítőek, de Bakos Árpád zenéjével együtt ez hatványozódik. Minden bánatot, fájdalmat, gondot, szusszanást és sóhajtást, amit Sziveri akkor érzett, mikor ezeket írta – halljuk és mi is érezzük. Ami tulajdonképpen a mi bánatunk is. Helyettünk beszél. Olyan zenei világba öltöztették Sziveri verseit, hogy talán még ő is megrezzent egy-egy ritmusára.

“S hogy a szerző legvégül jobblétre szenderül? Annyi baj legyen, mert remélhetőleg ő onnan is vissza-visszajár.”[1] – mondja Sziveri. Nincs egyetlen egy botlásnak nevezett hiba a zenében. Minden egyes leütött, elhúzott hang tökéletesen a helyén van. Nincsenek felesleges részek, üres dallamok. A hangszerek együttes vagy éppen külön való megszólaltatása mind-mind kifejez valamit. Amit talán Sziveri is hall most. Mindig is tudtuk, hogy a zenének terápiás hatása van, de hogy ennyire?

Merem azt mondani, hogy Sziveri hihetetlen erős érzéseket képes kihozni olvasójából. Kihozza az emberből az állatot. A legmélyére nyúl, ahol fáj, ahová az olvasó sem nyúlna. A Bábel megzenésítése pedig az egektől még magasabbra emel. Elképesztő, hogy ezek a súlyos szavak, mondatok, melyeket a költő megírt, szárazon olvasva is felhasítják az ember legelrejtettebb, legtitkoltabb zugait, de ha ehhez még egy intenzív, minden porcikát átjáró zene is párosul – bomba robban. Ahogyan ír, mikor fáj neki valami – nekünk is fáj, mikor dühös – mi is azok vagyunk. Versei már önmagában életre kelnek, de valószínűleg a zenei koncepcióval, az alá komponált dallamokkal szinte már azt érezzünk, még mindig közöttünk van. S tulajdonképpen ez így is van. Sziveri sosem ment el, bármennyire is szeretett volna néha. Nem lehet csak úgy elmenekülni. Maradandót tudott alkotni és itt hagyni nekünk. Az olykor már sértő, kíméletlen gondolatai belekúsznak véráramlatainkba, melyektől már mi sem tudunk szabadulni és azt hiszem, olykor azt érezzük, nem is szeretnénk. Verseit elolvasván egy leheletnyi Sziveri bennünk is megragad és nem mozdul onnan soha többé. Elvégre kimondja (helyettünk) az észrevételeket, meglátásokat és persze igazságokat. Feltételezhetően ezeknek (is) köszönhetően érezte magát hontalannak. S néhanapján érezzük mi is annak magunkat.

A zene képes olyan világba vinni, ahol a gondolatok maguktól életre kelnek. Sziveri sokszor szomorú és komor, mégis úgy érzem, hogy a versei annak ellenére erősebbé tesznek bennünket. Még akkor is, ha nem tudjuk, pontosan milyen volt abban a korban élni. Ha nem voltunk ott és éreztük azt, hogy milyen volt akkor kisebbségnek lenni. Ez persze azóta sem múlt el, nem egy influenza. Kisebbség vagyunk mostanság is. Külföldön és itthon is. Attól mindig is ez lesz az itthon, mert kell valahol egy otthon. Az pedig ott van, ahol a te szikes sík alfölded vagy éppen hegyed, (bár ami nálunk van, az inkább csak egy kis domb) húzódik. Jó ez a végeláthatlan sík vidék. Jó ezt nézni. A szántóföldeket, amikor zöldek, vagy amikor sárga repcetenger lepi be őket, a pipacsföldeket, az aranyló búza- és árpamezőket, a napraforgót. Hát mi baj van ezekkel?

Sziverivel vigyázni kell. Bármit képes kihozni belőlünk. Talán az egyik legjobb költőnk. Mi mindenre képes ez a Vajdaság, Pannónia! Mennyi mindent ki tud termelni magából! Onnan föntről valaki nagyon hamar visszaszólította magához és ő ment hűségesen. Valakit elszólítottak belőle. Nem sokat volt itt, de eleget ahhoz, hogy senki ne felejtse el.

Hogy miért vágyott el ennyire, hogy miért vált kárhozottá számára otthona, ez a szikes, agyagos sík vidék? Megtudhatjuk vagy sejthetjük, ha olvassuk verseit. A politikai nézetei, a magánnyal és a menekvés gondolatával küzdő démonjai mutatkoznak meg. Van egyáltalán olyan hely a világon, ahonnan ne szeretnénk elmenekülni?

Örökérvényű versek ezek. Sziveri gatyába ráz minket. Minden szempontból. Ennél vajdaságibb és Sziveribb már nem lehet semmi.

“Túl a kialvatlan égen /
nem hat a narkózis. Végem.”[2]

Bakos Réka (2022. december)

[1] Sziveri János: A rövid élet titka. Életregényem szinopszisa. Budapest, 1989. október 10. (http://www.zetna.org/zek/folyoiratok/19/sziveri.html)

[2] Foggal, körömmel. In: Pasztorál. Zenta, 2014, Vajdasági Magyar Művelődési Intézet