Füttyraktár

UTÓSZÓ

A Füttyraktár legkorábbi anyaga a beat utószezonában, a hetvenes évek második felében, a nyolcvanasok elején szólalt meg először. Amikor még esemény volt, ha a folyóparti sétány lépcsőjére, a Majom-sziget egy-egy farönkjére vagy a soha fel nem épült főtéri templom valamely elfeledett kövére gitáros ült. Hogy az éjszakába nyúló házibulik, jó időben kerti partik rituáléjáról ne is beszéljek. Úgy tűnt, szinte folyamatosan szól a gitár. Kicsit olyan volt az egész, mint egy zenés darabban vagy filmben, mikor szinte átmenet nélkül váltanak beszédről énekre a szereplők. Itt úgy tetszett, minden egyetlen indokolt átmenet. Népszerű volt a versmegzenésítés, de olyan dalnok is akadt, aki zenéjéhez saját szöveget költött.

Közülük tűnt ki tizenévesen a Füttyraktár dalainak szerzője. Olyan szerzeményekkel, számokkal, amelyeket mára elismert komolyzene-szerzőként, költőként, próza- és drámaíróként is változatlanul vállalni tud. Nem véletlenül. Közöttünk, kortársai, régi hallgatói között kultikussá lettek ezek a dallamok, körbe jártak a kalózfelvételek, ahogy a hetvenes-nyolcvanasokban is dúdoltuk a refréneket, sokan ma is idézni tudjuk a dalok szövegfordulatait (pl. hogy „Mi nem hintünk rád foltokat / Térdre sebhelyet / Mégis félregombolt ingek küldik / A legszebb híreket”, vagy hogy „Kezed eléri a kilincset”). Lejátszani e dalokat legfeljebb csak a jobb zenészek tudták. Az összetett gitárkíséret, eredeti hangszerelés mellett kitűnt a dalszövegek egyedi, erőteljes, fordulatos nyelvezete is. Verebes Ernő első versei ezek, s bár nem folyóiratokban láttak napvilágot, szerzőjük számára a (nem is akármilyen) költői indulást is jelentik.

Később a dalok a szétszórt kövekről, alkalmi pódiumokról átköltöznek a „vidéki színház” kopott kulisszái közé. Ott született a 85-ös Félkezű kvázi rockpassió, amelynek dalait egyedül, szövegkönyvét Domány Zoltánnal közösen írta, s amely nem egyszerű zenés színpadi darab volt, hanem már szinte kisebb mozgalom: színrevitelében részt vett – kis túlzással – a fél város (zenészek, énekesek, táncosok...), míg a másik fele lenn a nézőtéren tapsolhatott (a Hosszú sor házfalak című dal korábban íródott, szövegéből a „Népies egyveleg / Tíz ember készül rá / Egy város fütyül rá / Kár volt / Barátom új gitárt ácsolt” nem erre vonatkozik). A történet a félkezű zongoristáról a cselekvés lehetetlenségét rajzolja meg paradox módon: kicsattanó tetterővel.

A passió egyébként a szerző pár korábbi dalát is integrálta, és az sem véletlen, hogy a Füttyraktár válogatását egy olyan dal zárja, amely a félkezű zongorista belépőjének átirata, aktualizált változata. A témakövetés egyébként is a Verebes-oeuvre (mint általában minden tudatosan épített opus) jellemzője. Kirajzolódik bizonyos témahűség, megjelennek később továbbfejlődő témák, olyan motívumok, amelyeket egész estés gondolati egységekké növel a szerző, a Füttyraktárba pedig visszatérnek azok a dalok, amelyek már nem dalénekes pódiumon születtek, hanem a nagyszínpadról, önálló darabokból, pl. a Sardafass, a hímboszorkányból disszidáltak. 

Ez az a történet, amelyet egyes megszólalási alkalmak, darab-egészek és lezárt kötetek felett ír a szerző, ez az ő titkos, cím nélküli műve, a róla, magáról szóló, amelynek cserepeit belekeverte a sok útközben emelt (köz)épület anyagába.

(részlet Beszédes István Utószavából)