Véred nyoma a tollakon
 

Kacsák tollának olajos-mocskos szagába véres szeptemberi napsütés csurog, elmúlóban, de pengeélesen, még egyszer, visszavonhatatlanul és magától, utolsó erejével és tékozlón, bele a gőzölgő faggyúkéjbe, áthatolva a bőrön, fölmelegítve az eleven hús hápogó zajlását, hímesen fölülről, szenvetelenül mindenhonnan, körbefonja a túlszorítható nyak ostoba billegését, összetereli a lármázó halál imbolygó járású sokadalmát, fölerősít egy szeplőt a beszélő arcán, aki késsel a kezében, kissé pihegve, férfias nyugalommal, konok méltósággal mondja, hogy: „A kacsákat vágtam, amikor Barbi elhagyott.”
Túl mondat ez: túl van egy liminális hosszú-kalandon („Élveztem a ... napsütést ... , de főleg azt, hogy nem kell többé mennem az egyetemre, hogy befejeztem és diplomás vagyok. Jó dolog diplomásan kacsát vágni”), túl van az elbeszélhetőség korlátain már mindig a kezdésnél, mert nyitósor volna, és egy kicsit talán túlbukott az összezáró kötet szárnyain is, amelyet amúgy kötelező olvasva-megcsapkodni, annyira szubtilis, csöndes, kérlelhetetlen és émelyítő, a rákövetkező alig másfél oldallal együtt.
Barbi, ez a címe, föntebb elmulasztottam mondani; Mirnics Gyula (első?) kötetéből való, a 67. és a 69. oldal között gyorsan lefut (Budapest, 2008, Timp Kiadó), a könyvnek amúgy is más a megnevezése (Jan Berger hazatér), mert elrejteni, dugdosni akarja kincsét, a szűkös-tökéletes terjedelemmel is hadar, akárha valami varázsformulát mormogna szándékosan érthetetlenül ebben a végsőkig tiszta rövidségben, amely a túlról és a túlnak szól, a határnak, amit a kötet egyáltalán nem átall kitágítani és misztifikálni („Misztika sugárzott a titvalásból.”), szépnek gondolni, miként a távozó Barbit („Szép volt így Barbi az őszi nap fényében, szépek voltak az ideges kezei, ahogyan megmarkolta bőröndjét. Márványos volt az arca, kirajzolódtak a kék erek a bőre alatt.”), hangot adni, éppen elég hangot az elveszéshez.
Kikerüli a helyzeteket: kikerül a liminális számüzetésből és visszaérkezik diplomásan; kikerül a visszaérkezésből és a szenvedély másik oldalára száműzetik a szerelem tárgyának eltűnésével, azzal a fölismeréssel, hogy az (már) nincs (nem is volt talán), hanem a madarak vére zubog, megmártja benne az ingjét és elfogott érzékeit, a lehetetlen fegyelmet és a gyilkos odafordulást („furcsamód az jutott eszembe, hogy most milyen könnyen megölhetném”), hangot ad a távolságnak („Azon a nyáron lettem titvalás, mert elvitték a Gyurka bácsit. ... Én fordítottam szimultán a filmek szerb feliratozását magyarra a falum mozilátogatóinak ... Én voltam az amerikai szinésznő szinkronja, a kínai karatefilmek gyilkosának a hangja, én sírtam a kisgyerekek helyett és selypítettem a rajzfilmekben.”), a Másiknak, aki korábban („Mindig is irigyeltem a Gyurka bácsit, mert a titvalás a falu hőse”) és most is helyette volt/van („Homályosan tudatosult bennem, hogy most látom őt utoljára, hogy most búcsúzkodik, és várnak rá a ház előtt.”), ennek a lebegő hangnak, amely az egész Barbit elbeszéli, el a várhatóság vágányai közül, ki a tapintatos és hosszadalmas szerkesztés kerülőiből.
„Igaz, hogy a saját beszédünk hallgatása, a s’entendre parler, megalapozza a beszélő szubjektum áttetsző jelenvalóságának illúzióját, azonban nem a hang-e az, ami aláaknázza, méghozzá a legradikálisabb módon a szubjektum jelenlétét és transzparenciáját? Hallom magamat beszélni, de akit hallok, az soha nem teljesen azonos önmagammal, hanem egy parazita, egy idegen test a saját szívemben. Ez a bennem lévő idegen különböző megnyilvánulási formákban nyer alakot, kezdve a lelkiismeret hangjától az üldözőhöz szóló hipnotizőr hangjáig a paranoid beteg fantáziavilágában. A hang az, amely, a jelölőnél, ellenáll a jelentésnek, a jelentés által nem helyreállítható átlátszatlan mozdulatlanságot képviselve.” (Žižek)
Merthogy nincs jelen ez a szubjektum, sehogy sincs jelen, a szerelem tárgyaként meg az elbűvölt, -hagyott beszélő identitásféléjeként sem, kimarad az esemény is, a megtörténés, a ki-mondás, az érvényes halál, az élő szív kalimpálása, a lehetőség fölfüggesztése és az áhított asszonyi vér, amely továbbhömpölyög, másfelé, miközben mégis karnyújtásnyira, végérvényesen, transzgresszív jelenével és képzelhetetlen prezenciájával, hápogva, mocskosan, máshogy szerelemesen.
(„csak ki kéne lökni a terasz tetejének korhadt tartólécét, csak fel kéne nyúlnom, mintha a fejemet vakarnám, megbillenteném a lécet, megindulna a ház cserépteteje, berogyna a terasz sárral ragasztott oldalfala, s a tető Barbira zuhanna.”)
És akkor itt bezárható, hagyományostul, átlépéssel, dombok közt és címeres téglák fölött, Jan Berger hazatértével, a vietnámi disznóval, a fehér porral, a víztoronnyal és a különös alkonyattal, mindennel, a vajdasági magyar novellairodalommal bezárható ez a kemény, kopogós fedél, Barbi bőröndje, amiben már semmi hely, még tán a kérdésnek sem, az élhetőség utolsó kérdésének, hogy:
„ – Kacsát? – kérdezem. – Akarsz vinni kacsát?”

Samu János Vilmos (2009. április)