Ránk is tartozó magánbeszélgetések

A Magánbeszélgetésben Antalovics Péter áttételes és motívumaiban mára jól felismerhető, elkülöníthető versuniverzumának újabb tájait járhatjuk be. Sokkal inkább tájversek ezek, mint az Örökszoba vagy a Távoli pólusok szövegei. Hol a történelem előtti időkben, ősi erdők mohaszőnyegein bolyongunk, hol a világégés utáni, újabb kölcsönbolygókon elterülő sivár vidékeken járkálunk tépelődve. Akárhol is legyünk, ebben a verseskötetben mindig tökéletesen egyedül vagyunk. Rengeteg kérdés lebeg a csillagködben. Például, hogy hol vagyunk és mikor: a születésünk előtt vagy jóval a halálunk után? Milyen sivár tájak ezek, és ki ítélt bennünket arra, hogy ezekbe legyünk bezárva? És miért nem kapunk legalább némi támpontot arra vonatkozóan, hogy mi a valóság? Tartok tőle, azért nem, mert ez a kietlen, személytelen táj maga az emberi lélek. „Azon az éjszakán / a város fölé nőtt / városban sétáltam, / és emberek helyett / ködlő körvonalakat láttam, / foszló felhőket láttam, / és semmit sem értettem / belőlük, magamból, / mert eltévedtem a lehetőségek / labirintusában.” (napvihar, 67. oldal) A költő ugyan megpróbál olykor referenciapontokat nyújtani, de ezek a meghatározások sokszor csak további elbizonytalanodáshoz vezetnek. „Képzeletem a legtisztább valóság. / fényes látomás, eleven történet, / létkönnyű, lélegzetként feltörő erő, / attól igaz, hogy sosem történt meg.” (téridő, 59. oldal)

Azt hiszem, szerencsésebb lett volna, ha a költő többször ragadja kézen az olvasóját, aki így sokszor akadályokba ütközik, ha értelmezni próbál. Ugyanakkor a fentebb idézett verssorok vagy a most következők arra is jó példaként szolgálnak, hogy mitől működik mégis ez a kötet, és a nehéz, sokszor személytelen téma ellenére miért képesek a versek megragadni az olvasó fantáziáját, továbbgondolásra bírni. „Megfigyelném a születés előtti / tudatom, válaszoltam, mint ha / kívülről és fentről magad, homlokod / közepét, hasonló lehet, mint / felébredni a súlyos, állandó álomból, / vagy másik égitesten feküdni / másik csillagtérkép alatt.” (függőség, 49. oldal) Antalovics Péter versei, amikor a legfényesebben tündökölnek, képesek rezonálni a 21. századi ember legmélyebb félelmeivel. A szövegek gyakran egyfajta spirituális, sokkal inkább a zene vagy a képzőművészet hatásmechanizmusával rokonítható regiszterben szólalnak meg. Természetesen a nyelv korlátaival szembesülő költő pontosan tudja azt, hogy olyan tájakra tévedt, amelyek a rendelkezésünkre álló emberi fogalomkészlettel csak a legjobb pillanatainkban mesélhetők el. Antalovics költészete olyan fogalmakat használ újra és újra állhatatosan, mint „tudat”, „szellem” vagy épp „valóság”. Nem kis téttel bíró szavak ezek, de a költészete mégis magabiztosan nyúl hozzájuk.

Utcai Dávid, a kötet illusztrátora okosan nem próbál meg értelmezni, pusztán csak kijelöl egy elegáns értelmezési tartományt. Az űrtematika és a sci-fis versvilág valóban Antalovics Péter harmadik kötetében jut kifejezésre a leginkább. Az Örökszoba című első kötetében még sokkal alanyibb, konkretizálóbb volt a szervezőelv, a Távoli pólusokban már erőteljesebb a gondolatiság, de ott még a költő nehezen engedte el a formához és a költészeti hagyományokhoz való ragaszkodást. Véleményem szerint Antalovicsnak az ember magárahagyottságát jelen kötetben sikerült a legerőteljesebben megfestenie.

A szerző négy ciklusba rendezte a kötet verseit. A kötetkezdő, különálló sámándal című szöveg ráolvasásszerűen vezet be minket a versvilágba. Ez a szöveg leginkább a Kétség című, negyedik ciklus hangvételével és játékosságával rokonítható, ahol a költő elengedi a gondolatiságot, és a versek addigi komoly hangulatát felváltja a formához való szabadabb viszonyulás. A Nehéz fény, a Függőség és a Magánbeszélgetés című ciklusok sem megszólalásmódjukban, sem témavilágukban nem különülnek el élesen egymástól: hömpölygő tájakon haladva teszünk fel magunknak újabbnál újabb megválaszolhatatlan kérdéseket. Mert válaszokat aligha remélhet az olvasó ettől a kötettől, de elmerülve a versekben talán rájöhet, hogy a kérdéseivel és a félelmeivel nincs egyedül. Kíváncsian várom, milyen irányba tágul tovább Antalovics Péter versuniverzuma.

Celler Kiss Tamás (2024. február)