A 2013-as MAdT szponzorai


Köszönjük a támogatást!
Vissza
Kinek Észak, kinek Dél
Szerző(k): Balázs Attila
Műfaj: Regény
Megjelenési adatok: Budapest, 2008, Palatinus
Kinek Észak, kinek Dél Határtalan cselekményű határregény
Az apropózás arcairól és pofáiról, arról, hogy mikor és miként szabad apropózni, egy hosszabb bekezdésnyit olvashatunk a Híd 2010. áprilisi számában. (1) Mit ad isten, épp Balázs Attila Kinek Észak, kinek Dél című regénye kapcsán. Amikor elhatároztam, hogy Balázs Attila „mesterművéről” (maga a szerző mondta, hogy most a „Könyvei Könyvét” akarta megírni) fogok írni, a gondolat parazsát szintén egy számottevő apropó szele szította föl bennem – nevezetesen a József Attila-díj, melyet ez év tavaszán ítéltek oda neki.
Másrészt, hogy lássák, én sem „csak úgy” apropózok bele a vakvilágba, meg kell említenem az apropózást mint irodalmi eljárást, írói húzást Balázs Attila regénye kapcsán. Amikor e könyvet olvastam számtalanszor éreztem azt, mintha a világon minden avégből létezne, hogy valaminek a következménye legyen, illetve valami következzék belőle, hogy alkalmas helyzetet biztosítson valami új belépésének. Mondhatnák erre, hogy persze, régtől fogva tudjuk, a dolgok között ok-okozati összefüggés feltételezhető, ugyanakkor a rész-egész viszony is, fülön csíphető a történelemmel kapcsolatos vizsgálódásaink során, s hogy ilyetén módon az egyetemes történelmet egymáshoz kapcsolódó láncszemekként is elképzelhetjük, etc. De én egy sokkal tudatosabban alakuló struktúrát képzelek itt el, melyben az előbb említett láncszemek kényükre-kedvükre kapcsolódhatnak egymáshoz, hogy úgy mondjam, ízlés szerint. Amikor belépünk ebbe a szövegbe, a történetről kialakult korábbi olvasói tapasztalatainkat, akárha télikabátot tavaszidő kezdetén, egy ritkábban használt szekrénybe kell akasztanunk. (A naftalinról meg ne feledkezzünk – ki ne kezdje álltában a moly!) Ennél a regénynél ugyanis nem létezik a történet klasszikus értelemben vett linearitása, sokkal inkább több, egymással nem párhuzamos – sokszor egymást metsző, átíró, felülíró, korrigáló – történettel találkozunk, melyek ellentmondva a geometriának akár több pontban is metszhetik egymást, de elképzelhető, hogy sehol sem találkoznak (vagy tán a végtelenben?). A narrátor sem kínál fel az olvasó számára díszpáholyt, ahonnét erre a szövegre, a történet(ek)re tekinthet – sokkal inkább arról van szó, hogy nincs egy olyan fix nézőpont, ahonnét a világ kiismerhető lenne. Nézőpontok vannak – számtalan, s közülük egy sem uralkodó, egyik sincs centrális helyzetben. Az ezáltal is decentralizált történet szintén ellenpontozza a linearitást.
Amellett, hogy a narrátor egyik nézőpontból a másikba, majd a harmadikba (sós kútba, kerék alá; pardon) helyez, az időben is ide-oda lököd bennünket. Hol a rúd elé szaladunk, hogy onnan tekintsünk vissza, hol a múlt felől kapunk magyarázatokat a történtekre. Létezik az elbeszélésnek egy úgymond „hiperhivatkozás-szerű” hálózata, az internetes böngészés mintájára, s éppen ennél fogva tartom például roppant találónak a szerző egyik műfajmegjelölését: e-krónika (maga a szerző pedig az e-krónikás). A szövegben megjelenő különböző szimbólumok, ikonok is mintha erre az internetes analógiára működnének – funkcióiknál fogva egymás mellé rendelnek (tényeket, vagy pl. személyeket: ♥), visszacsatolnak, visszamutatnak az elbeszélés egy adott pontjára, vagy előre mutatnak más világszeletekre, más vetületekre. Amíg csak bokáig, térdig gázolunk a történetben, addig még csak-csak kiismerhető, illetőleg megismerhető a történet szimbólumok által is „szabályozott” szőttese, de minél beljebb evezünk, annál inkább elveszünk az információk, történelmi tények, mítoszok tengerében.
Maga a történet hasonló mértékben elegyíti a történelmi tényeket és a fikciót, ugyanakkor az individuális és az egyetemes történelem kettőssége szintén fontos szövegkonstruáló elem. És talán a valóság és fikció, a személyes és általános ilyen formájú dualizmusa szükségszerű következménye, velejárója a sztorizásnak. A narrátor ugyanis mintegy szétmeséli a történetet – fecseg, kitérőket tesz, magyarázatokat ad, cseverészik, tréfál, dumál: egyszóval sztorizik. Teszi mindezt úgy, hogy közben megtartja a tisztes távolságot (e lehetőséget az irónia biztosítja számára), fölébe helyezkedik a dolgoknak, és mindenből kellő időben, kellő mennyiséggel szolgál. Margócsy István ebben látja a regény kiemelkedő teljesítményét, tudniillik, hogy „meg tudta csinálni a történelmi realitásoknak megfelelő arányos szemléletet”. (2) Lám, milyen paradoxon, hogy a „realitásoknak megfelelő, arányos szemlélet” épp egy mesés krónikában tud megfelelően működni, míg a valóságban aligha.
A regény főszereplője földrajzi egység, hely. Az első rész (Duna partján Gibraltár) főszereplője a péterváradi vár, mely ugyan nem cselekszik, csak áll; néha felsóhajt a szörnyűségek láttán. A cselekmények körötte, benne – szobáiban, bástyáiban és kazamatáiban – zajlanak, és avatják őt főhőssé, e mesés krónika origójává. A második rész címe (Duna partján Athén) utal Svetozar Miletić hajdani kijelentésére, miszerint Újvidék a szerbek Athénje. (A fentebb említett Margócsy úr véleménye szerint ezzel a címmel Újvidék egy picit föl lett stilizálva. Nos, ha valóban ezt gondolja, úgy Miletićet volna tanácsos kérdőre vonnia. De erről elég is ennyit.) A fentiekben foglaltak alapján tekinthetjük ezt a könyvet akár városregénynek is, de ugyanakkor megkockáztatnám azt a kijelentést, hogy egyszersmind határregény is. Hisz’ az országhatár(ok)nak, illetve a határátlépéseknek is jelentős szerepe van ebben a történetben – benne egy olyan világ képződik meg, mely Észak és Dél határmezsgyéjén létezik, és csak az épp aktuális nézőpont dönti el, hogy adott esetben Észak, vagy inkább Dél-e. Továbbá fontos a határlét, a peremlét problematikája, melyet a következő Ivo Andrićtól kölcsönzött mondat fémjelez a regényben: „senki se tudja, aki nem tapasztalta meg: mit jelent két világ peremén születni és élni, egyiket is, másikat is megismerni és megérteni, anélkül azonban, hogy valamit is tehetnénk azért, hogy ez a két világ megmagyarázza egymást, és közeledjék egymáshoz”. (3) A határátlépés jelentősége abban ragadható meg, hogy a szereplők zöme határátlépésre, illetőleg emigrációra kényszerül valamilyen oknál fogva - legtöbbször a közelgő, vagy éppen már megérkező háború miatt, illetve annak utólagos következményeként. A zentai Érdujhelyi Menyhért, a telepi Picspang tanár úr, sőt a történet kezdetén megjelenő Alapy György, Haraszthy Ágoston, a Perczel fivérek, vagy példának okáért Zoorah, aki a tündérek világából vettetett ki, hogy azután emberi életet kezdjen a dunai révésszel, Avakum Avakumoviccsal, és hosszasan sorolhatnám még, mind határátlépésre, addigi életük feladására és egy új elkezdésére kényszerülnek.
Határátlépés tekintetében nem kivétel maga a narrátor B. A. (a kötet harmadik részében, a Boldogok hajójában használja e monogramot) sem, aki azon felül, hogy briliáns tehetséggel mossa össze, keni el az irodalom formai határait (eme reflexió szerzője is sokszor gondban van, minek is kéne nevezni e „hol kacagva kikacsintó, hol bús grimasszal elforduló, elkomolyodó mesefolyamot”(4), a valós életben is határátlépésre, emigrációra kényszerült a ’90-es években. A kötet első két egységével szemben, a harmadikban a narrátor erőteljesen előtérbe kerül, s ezáltal valamelyest változik a beszédmód is. Ennek egyik oka talán az lehet, hogy a személyes történetről, ugyanakkor a közelmúlt eseményeiről nem lehet olyan iróniával beszélni, mint a régmúlt eseményeiről. A jól működő iróniához ugyanis szükséges az irónia tárgyától való bizonyos mértékű időbeli és térbeli távolság, ami például az egyéni történelem megírásakor csak mérsékelten, alig lehetséges. Ám attól, hogy az irónia takaréklángon látszik égni, és ezzel szemben felerősödni látjuk az írói „szentimentalizmust”, a Boldogok hajója tökéletesen beilleszkedik ebbe a történetbe – mintegy értelmezi, új megvilágításba helyezi az előző két részben foglaltakat, ezáltal kijelöli az egyéni történelem helyét és szerepét az egyetemesben.
Balázs Attila regénye a barokkosan hömpölygő, szemérmetlenül kígyózó többszörösen összetett mondatai ellenére vagy éppen emiatt (kinek hogy; jómagam az utóbbi variációra teszem a voksom) rendkívül olvasmányos mű. A történelemhez való ilyetén hozzáállás, a felszabadító irónia felüdülést hoz az olvasónak. Leltár ez a könyv, és egyszersmind iránytű, melynek helye időről időre ott van a batyunkban, könyves- vagy bevásárlószatyrunkban a tej, kenyér mellett, ott a helye a könyvespolcunkon. Roppant szerencsés az a nép, akinek ilyen krónikása vagyon.
Barlog Károly
(1) Herédi Károly: Gondolatok Balázs Attila Új(vidék-)regényéről egynéhány apropó kapcsán (Balázs Attila: Kinek Észak, kinek Dél, vagy a világ kicsiben). Híd, 2010. április.
(2) ÉS-KVARTETT (Balázs Attila Kinek Észak, kinek Dél című kötetéről. Élet és Irodalom, LIII. évfolyam 14. szám, 2009. április 3.
(3) Balázs Attila: Kinek Észak, kinek Dél, vagy a világ kicsiben. Budapest, 2008, Palatinus, 312.
(4) I. m. 283.