Csütörtök, 2024.11.21.
VMMI

Történelem, Helytörténet

Közös múltunk és sorsunk

A nagy háború emléke Bácskossuthfalván 100 év távlatából

  • Szerző: Besnyi Károly, Nagy Tibor, Kotek Szabolcs, Nemes Károly, Papp László
  • Szerkesztő: Besnyi Károly
  • sorozat: Délvidékiek a nagy háborúban
  • Megjelenés éve: 2018
  • Kiadó: Monográfia Helytörténeti Egyesület
Részletes megtekintés a VAMADIA kiadványtárában

SZERKESZTŐI ELŐSZÓ

 

Hosszan érlelődött e könyv megírásának gondolata. Tudunk-e bármi újat mondani a történészek által részleteiben is bőségesen feldolgozott nagy háborúról, ahogyan ma nevezzük: az I. világháborúról? Helytörténészek hozzá tudnak-e tenni lényeges adatokat a már megírtakhoz? Sorakoztak a kételyek, közben figyeltük a különféle forrásokból felbukkanó adatokat is. Mozaikszerűen, apró részletekből állt össze ez a könyv, történész és helytörténészek együttműködésével, a helybeli adatközlők jóvoltából. Gyakran kezdik az ehhez hasonló kiadványokat katonanóta egy-egy sorával vagy fennmaradt háborús naplóból kölcsönzött gondolattal. Szerkesztői előszóban rendhagyó módon Jorge Bucay argentin pszichológus három gondolatát veszem vezérfonalként (A könnyek útja. Európa Könyvkiadó, 2014.). „Biztosan van egy út, mely bizonyára sok mindenben személyes és különleges.” A háborúba indulók életútja, vagy ha úgy jobban teszik, sorsa minden bizonnyal személyes és egyedi volt – akárcsak az itthon maradottaké. Mindenkinek magának kellett megjárnia saját útját, leküzdenie félelmeit, meghoznia jó vagy rossz döntéseit. A háborús években és az azt követő időszakban a háború következményei új irányt adtak az egyéni életutaknak. A besorozottak közül sokan odavesztek, sebesülten, betegen, fogságból tértek haza. Személyes tragédiájuk egy-egy mély emberi történet. A háborút megjártak szerencsésnek mondhatták magukat, mert ők visszatértek. Az ő életük másféle egyéni úton haladt tovább. Mintegy fél évtizednyi távollétük alatt kibicsaklott életpályájuk: Nem tanultak szakmát, koruk miatt már nem vették fel őket inasnak. Szétszakadt a szerelmi vagy jegyesi kötelék. A visszatérő nem találta már korábbi kenyéradóját, megszűnt a gyár, elköltözött a gazda... Elmúlt az életük java, utána már nem lehetett ott folytatni, ahol abbamaradt. „Bizonyára van egy út, amely biztosan sok mindenben közös mindenki számára.” A körülmények mindenkire hatottak. A munkaképes férfiakat hosszú időre elsodorta a katonaság. A faluban maradt hadképtelenek, idősek, nők és gyerekek álltak helyt, mert nem tehettek mást. Megtörtént, hogy a cséplőgépnél csak asszonyok dolgoztak, az egyedüli kivételt a gépész jelentette, aki békeidőben szerzett testi fogyatékossága miatt maradhatott itthon. A szokásos gazdálkodás átállt a haditermelésre, a hadsereg ellátása óriási terhet rótt a civil lakosságra. „Fémet a hadseregnek” jelszóval begyűjtötték a háztartási fémeszközöket: először csak a színesfémet, később a vasat is. Rekvirálták a harangokat, majd a templomi orgonák sípjait. 1917 őszére súlyos közellátási gondok adódtak. A háború kezdetétől a végéig a pénz értéke csaknem megfeleződött. A haditerhek és a következmények egyformán súlyos helyzetet hoztak mindenkinek. Egyformán gyászolták halottaikat. Osztoztak közös sorsukban. E tekintetben az sem számított, hogy ki melyik oldalon vett részt a háborúban. „Van egy biztos út, amely valami módon lehetséges.” A háború minden egyéni és közösségi súlyát, következményét érezve keresték, majd megtalálták a ki-ki számára lehetséges, elfogadható, bejárható saját utat. Letelt a gyász, akadt másik kérő. Rokkant baka is talált munkát, trafikot nyitott, vagy pásztorkodott... Az árva gyereknek is kellett a gondoskodó apa. Több volt az eladósorban levő leány, mint a nősülni akaró legény: éppen az erény és a tudás vált a jobb parti mutatójává. A közösségi és egyéni veszteségeket egyéni újrakezdéssel tudták orvosolni. Rájöttek arra is, hogy a múltból kiemelkedő közös jövőt csakis az egymáshoz vezető híd teszi lehetővé. Semmi sem volt már a régi, a lehetőségek sem. A béke jelentette a háború egyetlen alternatíváját, mert a háború valamennyi résztvevője vesztessé vált. Ha az itt elmondottaknak akár csak kisebb hányadára is példát ad ez a könyv, akkor talán mégsem volt hiábavaló a kötetben szereplő helytörténészek munkája. Ha csupán apró részletet is, de valamit mégiscsak hozzá tudunk tenni a „hivatalos” történelemhez: ezeket az emberközelből bemutatott történeteket. Üzeneteik talán száz év után is érvényesek a mai olvasók számára és a későbbi korok útkeresőinek.

 

 

 

Fülszöveg

 

Alapigazság, hogy a helytörténészeknek elsősorban saját településük történetét kell kutatniuk, a felkutatott anyag – amely ideális esetben levéltári dokumentumok mellett a „beszélt történelem” elemeiből, illetve tárgyi emlékekből áll össze – alapján megírni annak egy-egy fejezetét, és az elkészült kéziratot lehetőség szerint közkinccsé tenni, megjelentetni a kortársak megelégedésére és az eljövendő nemzedékek okulására. Ilyen, igen fontos munkára vállalkozott az öt szerző/helytörténész is, akik a Közös múltunk és sorsunk sorozat keretében A nagy háború emléke Bácskossuthfalván 100 év távlatából c. kötetet jegyzik. Mint a cím is sejteti, a kötet célja az I. világháború befejeződésének centenáriuma kapcsán bemutatni, hogy a bácskossuthfalviak miként élték meg és vészelték át a XX. század első nagy vérzivatarát, illetve a településen milyen emlékezete maradt a nagy háborúnak.