A 2013-as MAdT szponzorai


Köszönjük a támogatást!
Vissza
A magyarkanizsai Börcsök családban két vállalkozó is van
VMMI krónika
2018. november 10.
Egyszer egy interjúban azt olvastam, hogy Istentől és embertől elrugaszkodott világban élünk. A tapasztalat is azt mutatja sok esetben, hogy az egyén, az ÉN, a nagybetűs felülkerekedik, szövevényes szálak ingoványos talaján egyensúlyoznak, akik mélyen gondolkodnak. Keresik az összefüggéseket, átlátják, megpróbálják a maguk malmára hajtani a vizet, sokszor elfeledve azt, valójában egymással és nem egymás mellett élünk. Amikor egy olyan napon vagyunk túl, ami alatt újabb felismerés és újabb tapasztalat vág bennünket képen, egy-egy pillanatra elfeledjük és talán nem is hisszük, hogy vannak még egymásba kapaszkodó, de mások érzéseit és önbecsülését is tiszteletben tartó emberek. A mézesmázos szavakat nem arra használják, hogy önmagukat jobb színben tüntessék fel, bizonyos célt elérve, ami alól ha kihámozzuk a lényeget, csak a sivár érdekérvényesítés marad. Lehet naivságnak is nevezni, de inkább emberségnek mondanám, ha valaki nem ezek mentén az értékek mentén él.
Minden bizonnyal nyugodtabban hajtja álomra a fejét ilyen tekintetben, még ha más problémái vannak is, de fárasztónak gondolom a folyamatos játszmák kitervelését, éppen ezért is volt jó a magyarkanizsai Börcsök család, Maxym, Izabella és Tomász őszinte és egyszerű, a valódi értékeket szem előtt tartó életébe bepillantást nyerni. Megnyugtató közegüket a tenni akarás lengi be, de az is úgy, hogy egyértelmű, tisztességes munkából akarnak megélni, nem másokon átgázolva, hanem együtt lélegezve a közeggel, melybe beleszülettek. A négyéves Maxym pedig mindeközben cserfesen teherautózik végig a szobán, míg a fiatal szülők arról beszélnek, miért választották az itthont otthonul. Tomász, az apuka évekkel ezelőtt megjárt hét határt, Hollandiától kezdve, Németországon keresztül Magyarországig több munkahelyen próbálkozott, mígnem idén végérvényesen úgy döntött, nem szakad idegenbe, ahol tényleg idegennek is érzi magát.
Mi késztetett külföldi munkavállalásra?
– Itthon nem találtam kifizetődő munkát, a család pedig itt volt, fenn kellett tartani, lakbért kellett fizetni, de ugyanakkor már nagyon vágytunk arra is, hogy saját családi házunk legyen. Úgy éreztem, más választási lehetőség nincs, mint az, hogy külföldön keressek munkát, mint megannyi más földim. Az utolsó állomás Szeged volt, hogy minél közelebb legyek a családhoz, ezt tartottam szem előtt, mert voltam Németországban, Hollandiában, Belgiumban is egy hónapos munkákat vállalva, de az számomra elképzelhetetlen volt, hogy hosszú távon egy-egy hónapot a családtól távol töltsek, arról nem is beszélve, hogy több emberrel egy légtérben élni, akik nem a közeli hozzátartozóim, miközben őket hátrahagyom, nem kellemes. Azok az egy hónapos távollétek mindhármunkat megviselték, a kisfiunk mindennap sírt, amit telefonon végignéztem és vele együtt sírtam, ő itthon, én ott.
Anyagilag azonban jobb volt, igaz?
– Természetesen más összeg volt a fizetés, egyértelmű. De ott is meg kellett dolgozni a pénzért, nem is akárhogy! Villanyszerelő céggel mentem ki, velük dolgoztam, de ne gondolja senki, hogy könnyen kapott summáról beszélhetünk. Tarthatatlannak éreztem mindezek ellenére, hogy én a világ egyik felén, míg a szeretteim a másikon, az soha nem vezet jóra, úgy gondolom.
Közben a család itthon maradt tagjai hogy érezték magukat?
– Rosszul – kezd bele a mesélésbe Izabella. – Én is itthon folyamatosan dolgoztam és tulajdonképpen nem a pénzt vártuk haza, hanem őt, hogy mikor nyitja ránk végre az ajtót, mikor lép be azon. Minden, ami közös munka lett volna a gyerekneveléstől kezdve a favágáson át, minden rám várt. Nagyon nehéz volt Maxymnak is megmagyarázni, hogy hol van az apa, az ő lelki fejlődésére is kihatással volt.
Ti is azon családok közé tartoztok, akik az itthon való boldoguláshoz a Prosperitati Alapítvány segítségét vették igénybe, több fronton is.
– Mi is pályáztunk házvásárlásra. Mindent egy lapra tettünk fel, mert albérletből albérletbe költöztünk éveken át, és azzal is tisztában voltunk, hogy önerőből nem tudunk magunknak házat venni. Úgy gondoltuk akkor, én legalábbis szajkóztam a férjemnek, hogy vagy pályázunk és sikerül itthon megvetnünk a lábunkat, vagy mindannyian külföldre megyünk, amiről ő nem nagyon akart hallani, hisz ő már belekóstolt a külföldi létbe, amiről nekem csak elképzeléseim voltak, azok is rózsaszínek, de elsődlegesnek tartottam, hogy együtt legyünk. Akárhol. Volt olyan időszak, amikor naponta mondogattam, hogy csomagoljunk és menjünk! Akkor úgy gondoltam, de látom azokat az ismerősöket, akik családostul távoztak. Nem lennék a helyükben! Szerencsére nyertünk, az önrészt pedig sikerült összekuporgatnunk. Nem hiába van az, hogy a mai fiatalok reménytelennek látják a holnapot. Mi is annak láttuk, és ha nem lett volna ez a lehetőség, akkor lehet, hogy nem itt beszélgetnénk. A férjem azzal hozakodott elő minden alkalommal, amikor a költözést erőltettem, hogy még véletlenül se! Egy másik országban soha nem leszünk odavalósiak, mindig idegenek leszünk. Mi is más szemmel nézünk a betelepülőkre, ugyanúgy néznek ránk is külföldön.
Ezt erősíti meg Tomász is, hogy tapasztalatai szerint másként tekintenek a kivándorlókra.
– Már Magyarországon is éreztem ezt a hozzáállást, hiába vagyunk mi magyarok, számtalanszor megesett, hogy leszerbeztek bennünket. Nagyon sok éjszakai töprengésen voltunk túl, hogy miként lehetne itthon boldogulni úgy, hogy ne a küszöböt rágjuk mind a hárman, hanem meg tudjuk teremteni mindazokat az élethez kellő feltételeket, amiket honfitársaink máshol. Mi itthon akartunk fészket rakni, nem idegenben, ahol szintén nincs kolbászból a kerítés. Én a jövőt egy saját villanyszerelő cég létrehozásában láttam, amihez úgy tűnik, ismét a magyar állam segítségét tudjuk igényelni a startup pályázatnak köszönhetően. Ha ez sikerül, további embereknek tudok én magam is segíteni úgy, hogy alkalmazom őket. Megjegyzem zárójelben: ha még lesz ember, akit alkalmazni lehet!
Kezdő vállalkozóként mi a tapasztalat, van-e munka és van-e munkavállaló?
– Munka van bőven, de munkavállalóból már kevesebb. Versenyképes fizetést kínálva is azt tapasztalom, egyre nehezebb szakembert, hozzáértő szakmunkást találni szűkebb környezetünkben. Azt azonban el kell ismerni, a magyarországi vagy az osztrák bérekkel még nem tudjuk felvenni a versenyt, és sokan emiatt vállalják az ingázást. Aki bírja.
Hogy látod a jövőt?
– Egyelőre pozitívan. Látom azt, hogy van hová fejlődni. Nem zárkózom el attól sem, hogy egyszer majd akár bővüljön is a cég, még több embert tudjak foglalkoztatni, olyanokat, akik úgy gondolkodnak, mint mi, hogy nem akarnak idegenként létezni idegen földön. Én ide születtem, itt is szeretném leélni az életem, engem minden ide, haza, itthonra köt, ez az otthonom, itt vannak a rokonaim. Számomra fájdalmas az, ha a szeretteimet hónapokon keresztül nem láthatom, örökké csak hazagondoltam akkor is, amikor külföldön voltam, amiben semmi jót nem látok. Csak akkor mennék el, ha már minden kötél szakadna, de amíg látok itt is perspektívát, eszem ágában sincs máshol letelepedni – mondja Tomász, akinek felvetéseit most már Izabella is mosolyogva nyugtázza, annál is inkább, mivel ő is vállalkozásba fogott, gyermeket nevel, amellett még tanul is. – Főállásban pályázatírással foglalkozom, ugyanakkor Újvidéken jogot tanulok, és ha minden jól megy, jövőre már az abszolvensi státuszt fogom felvenni, utána viszont ott a kérdőjel, hogy mit választok. Így visszatekintve a mögöttünk álló időszakra, azt mondom, jól tettük, hogy nem mentünk el, mert lehet, hogy egy hónap után sírva szaladtam volna haza, függetlenül attól, hogy nem volt még hova hazaszaladni, hisz albérletünk volt csak. Akárhogy is, de reggelente amikor fölkelek és elviszem a kisfiamat az óvodába, vagy a boltba kanyarodok, jó érzéssel tölt el, hogy tudom, hová kell menni, mint és hogy kell elintézni. Azt hiszem, külföldön kiszolgáltatottnak érezném magam.

Mi az, ami főként itt tart benneteket?
– Itthon otthon vagyunk, és nem lehet ezt a biztonságérzetet máshol meglelni, Tomász már tudja, én meg átéreztem. Ha agyonkeresnénk magunkat külföldön, nyilván nem egy kis lakásban élnénk négyen vagy halmoznánk hitelt hitelre. Kalapot emelek azok előtt, akik kimentek és bátrak voltak, megértem azokat is, akik azért mentek el, mert itt nem tudtak boldogulni vagy úgy érezték, el van lehetetlenítve a megélhetésük, de mi ezt választottuk, hogy itt oldjuk meg a problémáinkat, itt akarunk megélni – mondja Izabella, aki hozzáteszi, szerinte ott kell érvényesülni, ahová születtünk.
Kisfiatok kétnyelvű közegben van az óvodában, ennek mi az oka?
– Mivel mindketten teljesen magyar nyelvű közegből, Martonosról és Oromhegyesről származunk, megbirkóztunk a szerb nyelvvel. Magyarkanizsa pedig félúton volt, a kettő között, ez volt a mi találkozási pontunk, ahol megvan a lehetőség arra, hogy a kisfiunk már pici korában megismerkedjen az óvodai környezetben a szerb nyelvvel, de azt már ő fogja eldönteni, hogy a későbbiekben majd melyik nyelven tanul.
Börcsökék zárszava az volt, hogy csak célok kellenek, semmi más! Nyilván, ha tudjuk, mit akarunk és hogyan akarunk élni, akkor azon az ösvényen haladhatunk, ami akár nagyon ki van kövezve nehezítő körülményekkel, akár csak kevésbé, megtaláljuk a megfelelő embereket magunk mellé az úton, megtaláljuk a megfelelő környezetet, amelyben jó lenni, őszintén. – Jenei Klementina (Magyar Szó, 2018. november 10.)