A 2013-as MAdT szponzorai


Köszönjük a támogatást!
Vissza
Október 29. – Délvidéki magyar színjátszás napja
2001. október 29-én, első hivatásos színházunk fennállásának 56. évfordulóján született meg az a színháztörténeti döntés, miszerint október 29-ét a délvidéki magyar színjátszás napjává nyilvánítják.

Jóleső érzéssel és nem titkolt örömmel fogadtam a Magyar Nemzeti Tanács azon döntését, mely szerint a délvidéki magyar színjátszás napját is a jeles napjaink közé sorolta. Úgy éreztem, és érzem ma is, hogy megérdemelt volt a megtiszteltetés, a megbecsülés, amely e döntés meghozatalához vezetett.

Ami a délvidéki magyar színjátszás napjának külön jelentőséget kölcsönöz, és amiről mindenképpen szólni kell, nem más, mint az a tény, miszerint színjátszásunk legnagyobb ünnepe olyan eseményhez kötődik, amely a délvidéki magyar nyelvű színjátszás történetének legszebb fejezetét fogalmazza meg a maga módján.

Az első hivatásos magyar színház születéséről van szó. Ugyanis több mint 60 évvel ezelőtt, 1945. október 29-én Balázs Béla Boszorkánytánc című drámájának bemutatásával színházat avattak Szabadkán, Kosztolányi városában – hivatásos magyar színházat.

A Vajdasági Magyar Színház nevet kapta az új intézmény. Arculata, művészi ars poeticája már azon az emlékezetes színházavató esten világosan megfogalmazódott. Érzékelhető volt (mindenekelőtt a meghirdetett műsorból következtetve), hogy a repertoárszínház követelményeit szem előtt tartva járja majd a színház a maga útját. S ugyancsak már ott, első színházunk születésekor, abban a torokszorító, felemelő hangulatban a színházcsinálók megérezték, hogy nekik nemcsak közönségük, hanem közösségük is van. Közösségük, amelyet szolgálniuk kell, hiszen a színház közösségösszetartó hatalom, s erről soha, egy pillanatra sem szabad megfeledkezniük. Ennek a felismerésnek a kisugárzásában a későbbiek folyamán magyar színházakat avattak Topolyán, Nagybecskereken, Zomborban és végül Újvidéken.

Kissé talán elidőztem színháztörténetünk kétségkívül legjelentősebb eseményénél, de ezt tudatosan tettem, azzal a szándékkal, hogy ilyen formában is hangsúlyozzam: a délvidéki magyar színjátszás napját nem véletlenül tartjuk minden esztendőben október 29-én.

Fél évtizeddel ezelőtt, 2001. október 29-én, első hivatásos színházunk fennállásának 56. évfordulóján született meg az a színháztörténeti döntés, miszerint október 29-ét a délvidéki magyar színjátszás napjává nyilvánítják.

Kovács Frigyesnek, a szabadkai Népszínház magyar társulata akkori igazgatójának köszönve sikerült a döntésnek érvényt szerezni. Az ő érdeme, hogy 2001 óta október 29-én, nemcsak első hivatásos színházunk születésének évfordulóira emlékezünk illő tisztelettel, hanem egyúttal a délvidéki magyar színjátszás napjának, színjátszásunk igaz, bensőséges ünnepének is részesei lehetünk. Kovács Frigyes délvidéki magyar színjátszás napjával kapcsolatos elképzelését, a rendezvény tartalmára vonatkozó elvárásait a következőképpen összegezte, fogalmazta meg: „Október 29-ét a jövőben új bemutatókkal, színházi kiadványokkal, színházi vonatkozású kiállítások megnyitásával ünneplik meg. Egy díjalapot fognak létrehozni – remélhetőleg az illetékesek hathatós támogatásával –, hogy megjutalmazzák a kiemelkedő színházi alkotókat, vagyis a színészeket, rendezőket, díszlet- és jelmeztervezőket és más kiemelkedő színházi dolgozókat. Ezen a napon emlékeznek az elhunyt színészekre is. Színjátszásunk nagyjainak tiszteletére emléktáblákat, szobrokat kellene állítani, s színházi bérleteket, díjakat, utcákat kellene róluk elnevezni. Jó lenne, ha a délvidéki magyar színjátszás napjáról Vajdaság-szerte megemlékeznének az amatőr társulatok és más színjátszással foglalkozó társaságok is. Ennek a napnak, az elképzelések szerint, a művelt vajdasági magyarság ünnepévé kell, kellene válnia.”

Szükség volt egy ilyen kezdeményezésre. Szükség volt például a javaslatra, hogy a kimagasló művészi értékek elismerése, díjazása mellett a közülünk már rég eltávozottak emlékének megőrzése is megkülönböztetett hangsúlyt kapjon. Emberi és erkölcsi vonatkozásban is sokat jelent az ilyen magatartás. S amit igen fontosnak tartok, hogy az ilyen lépések mögött, nem a pillanatnyi akarás, hanem a nagyon is határozott eltökéltség érzékelhető. Színjátszásunk elhunyt nagyjainak emlékét az őszinte megbecsülés, tisztelet őrzi. Így ma már emléktáblák, utcák, színházi műhelyek (stúdiók) és bérletek, különböző díjak fémjelzik nevüket.

Ezenkívül a kimagasló művészi teljesítmények sem maradnak elismerés nélkül. Minden esztendőben rangos díjak (például a Pataki-gyűrű) emelnek megérdemelt piedesztálra egy-egy művészembert.

Érdemi dolgok történtek tehát színjátszásunk életében. Ehhez nem fér kétség. Ennek ellenére azonban nem lehetünk maradéktalanul elégedettek. Ugyanis a délvidéki magyar színjátszás napjával kapcsolatos elképzelés teljes egészében még nem valósult meg. Az az érzésem, hogy ennek a számunkra olyan fontos napnak hiányzik az általános támogatottsága. Mindenekelőtt színházi életünkön belül. Mintha még mindig nem jutottunk volna el addig a felismerésig, miszerint itt tulajdonképpen színházi életünk egészéről van szó. Ami, legalábbis számomra, azt jelenti, hogy október 29. nemcsak a hivatásos, hanem a nem hivatásos színjátszás ünnepe is. A szó igaz értelmében. Kovács Frigyes elképzelése a délvidéki magyar színjátszás napját illetően is ilyen értelemben fogalmazódott meg.

Műkedvelő színjátszásunknak is ott tehát a helye színjátszásunknak ezen a rendhagyó ünnepén. Természetesen nem csak Szabadkára gondolok. A délvidéki magyar színjátszás napja, október 29. mindannyiunk ünnepe, és ha ez így van, mert hát ugye így van, akkor Vajdaság-szerte meg kell ünnepelnünk. Városainkban, falvainkban, mindenhol, ahol arra lehetőség van.

S amit azért nem szabad elfelejtenünk: színjátszó mozgalmunknak is voltak olyan kimagasló egyéniségei, akik megérdemlik, hogy emléküket megőrizzük. Aztán ami a díjakat illeti, ugyancsak meg kell említeni, hogy például a vajdasági magyar amatőr színjátszók hagyományos találkozójának díjai hivatásos színjátszásunk nagyjainak emlékét, nevét őrzik immár egy évtizede (ilyen a Pataki László-, a Garay Béla-, a Szilágyi László-, az R. Fazekas Piri-díj, hogy csak ezeket említsem). S még egy: évente néhány igen tartalmas monográfia jelenik meg egyik-másik színjátszó társulat, amatőr színház életéről (Nagykikinda, Nagybecskerek). Ezeknek a bemutatása is része lehetne az október 29-i ünnepi műsor programjának. Hangsúlyozom: nem feltétlenül a szabadkai, úgymond központi ünnepség programjának, hanem a délvidéki magyar színjátszás napjának helyi illetékesek által megrendezett műsorában.

Az, hogy a Magyar Nemzeti Tanács jeles napjaink értékrendszerébe iktatta a délvidéki magyar színjátszás napját, komoly elismerést jelent, de felelősséggel is jár! Ami azt jelenti, hogy a délvidéki magyar színjátszás napjának felépítését, szerkezetét tovább kell gazdagítani, új és új tartalmakkal bővíteni, és mindenképpen el kell érni azt, hogy ez a valóban rendhagyó nap, rendezvény, színjátszásunk egészének az ünnepe legyen. Egy kis jóakarattal, megértéssel ez az elképzelés, ez a cél megvalósítható.
 
Faragó Árpád