A 2013-as MAdT szponzorai


Köszönjük a támogatást!
Vissza
Január 22. – A magyar kultúra napja
Január 22-ét, Kölcsey Ferenc Himnusz című költeményének születésnapját legújabb kori történelmünk avatta a magyar kultúra napjává, amelyet néhány éve mi, délvidéki magyarok is megünneplünk már. Ezt a kibontakozó hagyományt erősítette meg 2005. szeptember 23-ai döntésével a Magyar Nemzeti Tanács, amikor január 22-ét a délvidéki magyarság jeles napjainak sorába helyezte. Ez az a nap tehát, amikor a magyar kultúrát, azaz szimbolikus értékeink világát, lényegi jellemzőnket ünnepeljük. Azt a megtartó erőt, amelynek alapja az egységes nemzeti gondolat, az együttes alkotni, tenni akarás, a közös felelősség, és amelynek lételeme a mozgás, éltetője pedig egy nemzet emlékezete. Egy olyan korban, amelyben az áttérés egyik nyelvről a másikra egy nemzedék alatt, de egy életen belül is végbemehet, sokfelől ostromolt kis népeket kétségkívül csak bizonyos „büszkeség” tarthat össze; az a hit, hogy érdemes ahhoz a nemzethez tartozni, amely egy vers dátumozását tekinti kultúrája, anyanyelve, nemzeti megmaradása napjának. Mert még mindig bízunk benne, hogy a magyarság tudatában a nyelv és az önazonosság elválaszthatatlanok.

A magyar kultúra napjának jelképes üzenetét a hozzá kapcsolódó évforduló is nemesíti és gazdagítja. A Himnusz ugyanis 1823. január 22-én keletkezett, pontosabban ekkor nyerte el végső formáját, amely nemcsak címében, de műfaját tekintve is őrzi a műfaj legrégibb vonásait: olyan imaszerű ének, amely az isteni hatalomhoz fohászkodik segítségért. A keret jellegű s a megszólítással is Istenhez forduló nyitó és záró szakaszok közti történelmies képsor a dicső múlt, a paradicsomi állapotok rajzával indul. Ám miként a bibliai ember, a magyarság is bűnössé vált, s jön a büntetés. A költemény erős tagoltságot, a párhuzamosságok és az ellentétességek egész sorát tárja elénk, s a legtöbb elem a virágzó és a halott-haldokló haza szembeállítását szolgálja. Az Istenhez címzett himnuszba beépül egy hazahimnusz is, amelyben rejtve fellelhetjük a legfőbb hazajelképeket: a címert (bércek, folyók), a zászlót s a haza virágzásának bizonyítékát: a gazdagságot és a katonai erőt:

Őseinket felhozád
Kárpát szent bércére,
Általad nyert szép hazát
Bendegúznak vére.
S merre zúgnak habjai
Tiszának, Dunának,
Árpád hős magzatjai
Felvirágozának.

Értünk Kunság mezein
Ért kalászt lengettél,
Tokaj szőlővesszein
Nektárt csepegtettél.
Zászlónk gyakran plántálád
Vad török sáncára,
S nyögte Mátyás bús hadát
Bécsnek büszke vára.
 
Mindezek hiánya a bűnhődés velejárója, s a haza hű fiai számára még a táj, a természet szintjén is ellenséggé válik. A Himnuszban a költő – saját küzdelmes eszméi nyomán haladva – rátalál ugyan hazájára, és összeforr vele, de paradox módon csak arra a hazára bukkan, amelyben az ember csak keresi a hont s a szabadságot, de nem leli fel azt.

Alkalom lehet tehát ez a nap arra is, hogy a nemzet szellemi erejére gondoljunk, miközben az ünnep jegyében számvetést készítünk, vagy legalábbis kijelöljük önmagunknak – ki-ki önmagának –, hogy hogyan kell, lehet ránk hagyott kulturális örökségünkkel bánni s tovább adni azt az utánunk következő nemzedéknek; annak a korosztálynak, amelynek nevelésében szerepünk óriási! Hiszen a becses mintát nekünk kell felmutatni, hogy annak értékeit becsülni, szeretni kell, hogy törvényei szerint illene élni, és tanulságait jó lenne érvényesíteni. Mert ez a kultúra nemcsak tudást, műveltséget, hanem erkölcsiséget is hordoz, olyan erényességet, amely elé a magyar jelző bátran és büszkén kitehető.

De ez a nap arra is emlékeztet bennünket, hogy ember és kultúra egymást föltételező, szétválaszthatatlan fogalmi egység. Az emberi létezés, valójában az emberinek nevezhető élet nehezen képzelhető el az emberi kultúra virágzása nélkül. Mint ahogy kultúra sincs nemzeti emlékezet nélkül, miként nincs magyar kultúra európai kultúra nélkül, de nincs európai kultúra sem az antik kultúra nélkül. Az igazi bábeli zűrzavar ideje – szerencsénkre – még nem érkezett el. Akkor teljesedik majd be, ha ki-ki elfeledkezik saját nemzete és szomszédja kultúrájáról… Sokan mondták már, hogy a kultúra áhítat, misztérium, mágia. Aki pedig átadja testét-lelkét a kultúrának, az tud hinni, mert a kultúra maga a vallás és a parttalan szeretet.

Erre a kultúrában való testi-lelki elmerülésre pedig különösen akkor van nagy szükségünk, amikor úgy érezzük, hogy közösségi létüknek mind kevésbé éltető eleme az élő, teremtő és alkotó kultúra. Szerencsére a lélek igazi ébredése nem alszik ki a sorscsapásokkal, hacsak saját hibáink, belső összeütközéseink, önpusztító meggondolatlanságaink nem kényszerítik rá.

A cselekvő pillanat fontosságát érezve és a magyar kultúrát ünnepelve lehet-e jelentősebb és szebb feladatunk, mint újrafogalmazni azokat az értékeket, amelyek megnyilatkozási formája az iskola, a művészet, a tudomány és az anyanyelv, és amelyeket csak a kultúra továbbíthat felénk elhitetve velünk még mindig, hogy kisebbségi létben is megélhetjük emberi mivoltunk teljességét? Ezt a hitet mindenképp annak a létminőségnek köszönhetjük, amely manapság életünkben különösen nemzeti megmaradásunk végett kap oly nagy hangsúlyt és szerepet. Nekünk ugyanis a kultúra újragondolása, újraértelmezése, minden formájának újból és újból való kialakítása elsősorban lételemünk, hiszen múltunk mindig is arra tanított bennünket, hogy kisebbségi helyzetben is van mód a további romlásoknak gátat vetni, ha önépítésünket a „kiáltó szó” és az alkotó tett jegyében végezzük nem feledkezve meg a hely szelleméről és egyetemességéről sem. Így lehet önvédelmi stratégiánk alapja: az anyanyelvű oktatás az óvodától az egyetemig, a minőségi közművelődés, az értelmiségnevelés és az olyan tudományművelés, amely képes létrehozni a maga szellemi műhelyeit is. Csak így lehet jelenünk része a tett pillanata, azaz foglalata életünk múltjának és ígérete hátralévő napjainknak.

A Magyar Nemzeti Tanács azáltal, hogy döntésével a délvidéki magyarság jeles napjainak élére emelte a magyar kultúra napját, arra is emlékeztetett bennünket, hogy emelkedjünk felül mindennapjainkon, nyomasztó, embert próbáló éveinken, és gondolkodjunk el hovatartásunkon anélkül, hogy útközben megfeledkeznénk róla: nemzeti himnuszunk első szava: „Isten”, az utolsó pedig: „jövendőt”.
Hajnal Jenő