A 2013-as MAdT szponzorai


Köszönjük a támogatást!
Vissza
Március 15. – Magyar sajtó napja
A magyar sajtó napját 1990 óta ünnepeljük március 15-én, annak emlékére, hogy 1848-ban ezen a napon nyomtatták ki a magyar sajtó első szabad termékét: a Tizenkét pontot és a Nemzeti dalt.

A gondolkodó emberben ősidők óta megvan az igény, hogy tájékozódjék abban a társadalomban, melynek részeként éli mindennapi életét. Közösségének gazdasági-társadalmi fejlettsége teremti meg ezt a szükségletet, illetve állítja be annak szintjét, vagyis minél fejlettebb egy gazdasági-társadalmi rendszer, annál nagyobb igény mutatkozik a tájékozódás iránt. Ugyanakkor minél szervezettebb egy társadalom, annál inkább törekszik a részeit képező egyének tájékoztatására.

A tájékozódási készséget könnyebb minősíteni, hiszen minden egészségesen gondolkodó ember az igazságot akarja megtudni. Másrészt viszont régtől fogva tapasztalható a tájékoztatás kétszínűsége, vagyis a hírek manipuláltsága. Való igaz: minél fejlettebb egy társadalom, annál differenciáltabban, szelektívebben és rafináltabban történik az egyén tájékoztatása, olykor szándékos félretájékoztatása, ezzel együtt félrevezetése.
Persze műszaki háttér nélkül mindez nem menne könnyen. Gutenberg nyomdája indította útjukra az első igazi hírlapokat-újságokat Európában, hiszen nélküle elképzelhetetlen lett volna a naprakész tájékoztatás. Ne feledjük: az újság önmagában hordozza az újdonság iránti érdeklődést (és nem csak a magyarban: lásd novine, newspaper stb.). A hírlap tehát mindenkor a gyors tájékoztatást szolgálta; ugyanakkor részévé vált az ember hétköznapjainak, beépült annak mindennapi rituáléjába. Minden újságolvasó választ magának egy lapot (ha teheti, esetleg többet is), amelyet rendszeresen járat, s – egyfajta hűségnyilatkozat ez részéről – előfizetőjévé is válik. Egy-egy lap a társadalom meghatározott rétegeihez szól, ezért vásárlójának-olvasójának társadalmi-politikai besoroltságát – a nyelvtől függően pedig leggyakrabban nemzeti hovatartozását – is tükrözi.

Minden hírlap hasonló kliséket használ, s ami még közös bennük, az az olvasók manipulálása. Hiszen köztudott (mégis gyakran elfeledjük), hogy a hírlap avatott kezekben veszélyes fegyver, s a mögöttünk hagyott század gyászos fejezeteit lapozgatva szomorúan állapíthatjuk meg, hogy az újságírásnak milyen gyakran jutott szégyenletes szerep, amennyiben valamely uszító rendszer szócsöveként szolgált. És példáért nem is kell távolabbi szomszédba menni, sajnos. A hírlap és az olvasó egymásra találása azonban sohasem véletlenszerű, az azonosulás olyannyira teljes, hogy képtelenek vagyunk az általunk olvasott sajtó manipulálási szándékát észrevenni; annál inkább vadásszuk előszeretettel az ellentáborét. A szerepek leosztásánál a leghálátlanabb feladat az újságírónak jut, hiszen gyakran kerül olyan helyzetbe, hogy döntenie kell: egyszerű bértollnok lesz, esetleg elveit feladva, bármilyen célt kiszolgál, vagy szembeszegül a szerkesztői (hírlapkiadói) politikával, netán más lapot (esetleg foglalkozást) választ. Egzisztenciális kiszolgáltatottsága miatt az újságírók zöme nemigen válogathat, ezért a sajtó propagandaszerepe mindig is töretlenül fennmarad.

Éppen ezért, visszatekintve a magyar sajtó múltjára – és szem előtt tartva a fenti megállapításokat – vegyes érzelmekkel tudjuk csak ezt megtenni, elsősorban a hírlapírás mindenütt érvényesülő, gyakran kártékony hatása miatt. Persze először büszkeség tölt el bennünket, hiszen – bár a Nyugathoz viszonyítva kissé késve – de már a XVIII. század első évtizedében (1705 és 1710 között) bontogatni kezdte szárnyait a magyarországi sajtó. A Rákóczi-féle szabadságharc egyfajta közlönye, a Mercurius Hungaricus még latin nyelven jelent meg, és viszonylag sokáig kellett várni – egészen 1780-ig – az első magyar nyelvű lapra, a Magyar Hírmondóra. Az 1830-as évek végén – az időről időre bekeményítő cenzúra ellenére – már 53 lap jelent meg Magyarországon: 26 magyarul, a többi pedig németül, románul, latinul vagy valamelyik szláv nyelven.

A kiegyezést követően a vidéki sajtó is egyre nagyobb helyet kapott a tájékoztatásban, ám vitathatatlan, hogy ebben a kibontakozásban a politikai érdekek döntő szerepet játszottak. Mert igaz ugyan, hogy a laptulajdonosok igyekeztek minél jobban kihasználni az apróhirdetésekből származó jövedelmet, ezzel azonban nehezen magyarázható, hogy a XIX–XX. század fordulóján egyidejűleg három-négy hírlap is meg tudott jelenni például Zentán, ahol a nagy iskolaépítési akciók, valamint a törvényes rendelkezések ellenére a helybeli lakosság fele ekkor még mindig teljesen analfabéta. Ott voltak viszont a politikai pártok, amelyek mai értelemben vett lokális szervezeteket nem működtettek, csupán a választások alkalmával „alakultak újra”, két választási megmérettetés között tehát hírlapszócsöveiken keresztül hallathatták hangjukat hatalmon vagy éppen ellenzékben. Vélhetően ennek köszönhető tehát, hogy például 1906-ban már 1786 lap jelent meg – összesen 160 millió példányban – Magyarországon; természetesen voltak köztük nem politikai tartalmú újságok is, mint például szórakoztató magazinok és szaklapok. Budapesten 39 magyar és 9 német nyelvű napilapot adtak ki – többet, mint más európai fővárosokban. A magyar sajtó konjunktúráját az első világháború törte derékba, amikor a papírhiány, majd az erősödő cenzúra miatt a hírlapok száma drasztikusan lecsökkent. Amelyik hírlap viszont fennmaradt, az a háborús uszítás propagandagépezetének fogaskerekévé vált.
A sajtótörténész keserű szájízét nagymértékben enyhíti, ha az önálló gondolatokat sorvasztó, felnőtteket kiskorúsítani szándékozó, legtöbbször szervilis hírlapoktól megpihenve a szaklapok, irodalmi és művészeti folyóiratok évfolyamait szemrevételezi; igazán itt kell hogy a mi szívünket is megdobogtassa az a még ma is teljesen fel nem mért szellemi produktum, ami éppen háromszáz éves sajtónk közvetítésével tárul elénk, s amire joggal lehetünk büszkék. Különösen pedig akkor, ha a sajtó fogalmát tágabb értelemben használjuk, s az újságok mellett kiterjesztjük az összes nyomdászati termékre.

Napjainkban a nyomtatott hírlapok, folyóiratok lassú halálra vannak ítélve, s az elektronikus sajtótermékek, az internetes kiadások az információk frissességével, tálalási módjával lelépik, túlhaladják a mind nehézkesebb és még mindig elég drága nyomtatott újságot (természetesen a magyar nyelvűt is). Mi még, akik vele nőttünk fel, éltetjük majd egy ideig, de az új generációk a reggeli kávét már a világhálón szörfözve fogják elfogyasztani. S hagyják magukat az új média által tájékoztatni és – félretájékozatni. Mert a sajtó külalakja változhat, de a természete nem.
 
Pejin Attila