A 2013-as MAdT szponzorai


Köszönjük a támogatást!
Vissza
Április 11. – Magyar költészet napja
1905. április 11-én született József Attila, és ennek emlékére 1964-től minden évben ezen a napon ünneplik a költészet napját.

A szigorúan elvárt teljesítmény méltánylására szakosodott korunkban különös bátorságra vall, ha valaki verseskötetet vesz a kezébe. Mert, úgymond, veszíti az idejét, hátráltatja napi munkáját, esetleg lemarad a tévé friss híradásáról. Versolvasásért tehát nem jár jutalom, már az is dicséretnek számít, ha elkerüljük a szánakozó mosolyt. Bátorságra vall továbbá a vers megjelenítése is, mert az, amit egyedül, magányunkban olvasunk, másként hangzik a pódiumról, s megint másként társaságban, olykor az alkalmi pohárköszöntőt felváltó avatag-dörgedelmes szózatként. Bár némi változás állt be összességében ezen a téren is: (harsogó) szavaló helyett inkább (szöveget értelmező) versmondót szokás immár mondani (e stílusváltás folytán persze nem ártana odafigyelni a monotónia leselkedő veszélyére).

Miért mégis a vers? Kódolt tulajdonságunk lenne? Legbensőbb énünk követelné jussát az esztétikumra vagy a szertelen, rakoncátlan természeti valóság és igazi lényegünk titkainak megfejtésére? Füst Milán írja egy helyen, hogy minél közelebb van a kifejezés a bennünk levő eredeti érzéshez, annál hatalmasabb ez a kifejezés, annál jobban magában hordja lényünk mélyen rejlő kvalitásait. Mögöttes ideaként a költészet így hatolna le a legalsóbb tárnákba? Az olasz Massimo Scaligero szerint az igazi gondolat (amely akar) a világba hatol, vagy odaajándékozza magát. Jóval egyszerűbben és világosabban fogalmaz Babits Mihály, egyben megadva a mindenkori költő valódi programját: „Csak én birok versemnek hőse lenni, [...] a mindenséget vágyom versbe venni.” Joggal állíthatnánk persze mindezek után, hogy az olvasót és az előadót követően bátornak minősül maga a költő is, hiszen kitárulkozásában állandóan (és védtelenül) leleplezi önmagát.

Ám hogyan áll össze mindebből a költészet ünnepe? Egyáltalán, mely oldalról közelít felénk a vers és milyen intenzitással... Éppen az imént említett Babitsról jegyzeteli Szerb Antal a következő sorokat: „Amikor pedig íróvá öregedtem, Babits minden egyes verse úgy érkezett hozzám, mint hívőhöz a pápai bulla, mint csapattiszthez a fentről jött parancs, mint külországban élő követhez a titkos utasítás.” Érkezhet így ma vers hozzánk? Vagy csak egészen ritka alkalom és hangulat szülné a kivételes pillanatot? A válasz nem könnyű, nyilván nincs is egyetlen megoldás, mégis megkockáztatjuk: a vers továbbolvasása a döntő. S ekkor már nem az a lényeges, amire egyes magyartanárok a diákoknál unos-untalan rákérdeznek, nevezetesen, hogy „mit akart mondani a költő”, hanem a vers belső továbbgondolása, személyessé tétele, újrafelfedezése. Avagy: a vers megérintése, felesleges pátosz és életrajzi adatok tömkelege nélkül. Az ünnep a közelségben, a közelítésben rejtezik.

Minden most leírt versben ott van minden korábbi. A kezdetektől. „Nem csak ménest, szekeret, csordát és asszonyt hoztak be végleges hazájukba a nomád magyarok – állítja Cs. Szabó László. – Hoztak magukkal hivatásos énekeseket is.” Ezek a hősdalok később elvesztek, de búvópatakként átszivárogtak a latin krónikák szövegeibe meg a népdalokba. Mígnem a láthatáron feltűnt az első nagy egyéniség, Janus Pannonius, majd a világirodalmi léptékű Balassi Bálint, tartósnak bizonyuló versteremtő eszközeivel, hogy a képzeletünkben ott sorakozzék aztán kivont kardjával Zrínyi, vagány diákként meg Csokonai. Vörösmartyt ketten készítik elő, a művelt Kölcsey és a görögös indulatoktól hevülő Berzsenyi, s lám, már a csodagyerek Petőfihez értünk, meg barátjához, Aranyhoz, aki mindmáig mértéke a magyar nyelvnek. Majd érkezhetett Ady, a minden szabályt felforgató, ellenpárjaként Babits, a versformák mestereként, közben persze a Nyugat-nemzedék: Juhász Gyula, Tóth Árpád, Füst Milán, Kassák, nemkülönben Kosztolányi, a szorongásos polgár, verses önéletrajzíróként Szabó Lőrinc, jégmezők tisztaságával József Attila (akinek születésnapi dátuma jelöli egyébként a költészet napját), őt a rend költőjeként tartjuk számon, Weöres Sándor viszont a pazar játékosság zsonglőreként, de ki ne felejtsük Radnótit, Illyés Gyulát, Pilinszkyt és a többieket.

Az emlékezetből vagy éppen a jelenből előlépő költők vonulata átszövődik rögzített dátumokkal. Általában vegyes érzésekkel küszködünk, ha egy-egy író valamely kerek évforduló révén kerül reflektorfénybe, de a tapasztalat azt bizonyítja, hogy minden mesterkéltsége ellenére az ilyen jubileumi megemlékezéseknek mégis létezik figyelmet felkeltő, érdeklődést kiváltó hatása. Ezt kár lenne nem tudomásul venni. E mederben aztán helyet találhatnak maguknak a kritikusok, az előadóművészek, a tanárok és a média is, egyéni, felfrissített vagy új szemlélettel közelítve a nagyközönséghez. A teljes magyar költészet szinte korlátlan tár az értékek kihalászását és közvetítését illetően, ám – lévén szó ezúttal a délvidéki magyarság ünnepéről – nem lenne érdektelen a saját íróink felé (is) fordulni. (Mert holt költőink lassan-lassan kifakulnak az emlékezetből és eltünedeznek tankönyveink lapjairól, másfelől pedig a ma élők többségének nem kenyere az önmaga népszerűsítése.) Az értékmentés ez esetben a közösségi szellem ápolásán túlmenően egyszerűen önbecsülésünket szolgálná és erősítené. Lám, jövőre (2006-ban – a szerk. megj.) lesz például Pap József (1926) és Podolszki József (1946) születésének évfordulója, úgyszintén kerek harminc esztendővel ezelőtt indította el a Forum Könyvkiadó a Gemma Könyvek sorozatát. A rákövetkező évben, 2007-ben pedig többek között Böndör Pál, Gulyás József és Koncz István életműve számíthatna a sokrétű áttekintésre (az utóbbi például a zEtna kiadásában most közreadott összegyűjtött versei kapcsán). Jöjjenek, érkezzenek tehát felénk a versek, akár ünneplőben. Úgy magányoszlatóként is, de mindenképpen a tudatos rákészülés örömével.
 
Sinkovits Péter, 2005